Szeretni és elfogadni a Testünket, mint Lelkünk templomát, már egyenes út egy egészségesebb és teljesebb Élethez...! �
Mind gyönyörűek vagyunk ❤☺️

#fireon

Hányan merengünk ki az ablakon, válaszokat keresve? Lesve a reményt, mint egy napsugarat, hátha megjelenik a párkányon. Vagy csak a szemben lévő ház ablakáról visszacsillanva, ránk kacsintva.

Mielőtt mindent feladnánk, vajon bevillan egy apró pillanat? Jelezve, hogy „Hahó! Majd innen is felállunk!”.  Szerintem létezik ez a parányi hang, csak nyitottan kell élni ahhoz, hogy amikor elérkezik az ideje, meghalljuk Őt. A hangszíne nagyon hasonlít a többi, fejünkben előszeretettel duruzsoló hangokéhoz. Ő azonban más. Ő csak ritkán szól. Akkor is halkan, hogy ne zavarjon. Pedig nagy kincset rejteget, magát az igazságot. És mégis milyen szerényen közli mindezt, míg mások saját igazságukkal kérkedve emelkedett hangnemben, önbizalommal telve hirdetik az igét. Melyik a hiteles hát, kérdezem én? Nekem a halkabb, az tűnik őszintébbnek.

Belegondoltam a minap, hogy magában a féltékenységben mi oly’ nagyon felkavaró? Hisz ez is csak egy szó, bezzeg a mögöttes tartalma… Az lángokból áll. Őrült mélységű érzések, szív tájékon szorító, egyre tüzesebb energia kerít hatalmába, és hirtelen már körül is ölelte a fejemet. Nem jól eső, nem szeretgető ölelés ez. Inkább bosszúszomjas, sunyi, mint aki céllal érkezett! Azért gondolom így, mert annyira hasonlít egy ilyen csiki-csukis, mocsaras, sandán méregető, gonoszan az arcodba röhögő képhez! Jól megrángatja a tudatodat, úgy érzed a lelkedet is. „Hogy történhetett mindez?” – kérdezed. „Miért pont velem?” „Mit vétettem?”  és legfőképpen „MIÉÉÉRT?!” – és még sorolhatnám, ami ilyenkor az ember agyába tódul a sok ezer kérdésből.

De mindez csak az illúzió része. Hagytad magad bepalizni, önként ültél fel az emócióid szerkesztette műsornak, nézd hát végig! Rá kell ébrednünk Féltékenységünk jöttének okára, magunktól, magunkból. Hol rejtőzik a gyökere mindennek?

Ha csak kapálózok és vagdalózok, nem változik semmi. Sőt, pont, mint a mocsárban. Minél jobban ellenkezek, minél erősebben ordítok és küzdök, annál jobban lehúz a mélybe. Aztán már ott is találom magam, a padlón fekve, sírógörcsök között, értetlenül a fejemet rázva, az ujjaimba harapva, könny, takony és nyál keveredésében csak azt hajtogatva: „nem értem…, …hogy történhetett…, miért pont én…”

Ez a lényege! Minden - negatív - emóciónak! Elhiteti veled, hogy ez rólad szól. Egó-kérdést csinál minden dologból. Mintha az életed múlna a kérdésen, segít jól belelovalni magad, érzelmileg, büszkeségileg. Úgy érzed, megaláztak, leköptek. Közben meg…

Leplezzük hát le ezeket a valódinak álcázott, romboló érzéseket! Kínoztak eleget. Nem lesz könnyű. Rohadt nehéz lesz.  Felkészültél? Kérdezem én… „Fel lehet erre készülni?” – kérdezed Te, jogosan… Így nem is filozofálom túl, csak fejest ugrunk. Én mutatom, Te pedig csak kövess.

Mélyen alászállok, átadom magam az érzéseknek, hogy a másik másé is lehet / lehetett, hogy nem CSAK az enyém. Érzed? Kapizsgálod már? A birtoklási vágy nyakörv a féltékenység pórázán! Egy fém, szegecses fojtó nyakörv. De cseppet se félj, a póráz vége a saját kezedben van. Milyen kár, hogy elménk egy mazochista (állat). És milyen kár, hogy az egónk azt élvezi, ha fáj! Hogy a rossz emlékeken folyton el tud csámcsogni, a tudattalan mocsarából kedvére mazsolázgatva böfögteti fel a meg nem élt, rég elnyomott, torokszorító pillanatokat, tudatbuborékok formájában. Sajnos azonban ez nem egy kellemes, jakuzzis élmény lesz…

Na, most legyen lélekjelenlétünk! Mondanám, hogy keressünk egy ismerős arcot a lángok marta mocsárban. Keressük, kutassuk az elveszett bizalmat, túrjunk bele mélyen, körmünkkel és ujjainkkal kapaszkodjunk a nedves, darabos földbe. Talán elégett csak, talán már hamu lett belőle, vagy elnyelte a posvány. De az is könnyen lehet, hogy soha nem is létezett. Ismerős a terület? Nem így képzelted ugye? Saját magad belső világát… Ideje rendet tenni Magadban, mert minden, ami itt van, az hosszú évek gyűjtögetése. Ez mérgez belülről, ez őröl fel. Nézz jól körbe, emlékezz mindenre, amit itt találsz, merengj el rajta, miről milyen emlék jut az eszedbe? Idézd fel, értsd meg, miért történt, mit akart tanítani akkor és ott Neked, majd engedd el. Fogj egy virtuális szemeteszsákot és dobd bele. Haladj tovább a lelked mélyén, folytasd a pucolást. Időigényes folyamat lesz, előre szólok. De kevés dolog hozza vissza úgy az árát, mint ez. Szánd rá az időd, megéri. Bizalmatlanságod gyökere is itt rejtőzik!

Bíztál már egyáltalán valaha, valakiben úgy igazából? Megszületett már az az ember a Földön, aki méltó volt / van a bizalmadra? Légy őszinte! Nem hallja senki a válaszodat, csak Te Magad. Legalább Magaddal légy Őszinte. Önmagadban azért megbízol? Ha igen, mégis melyik Önmagadban? Amelyik élvezi a fájdalmadat és bűntudatot kelt folyton? Amelyik belesodort ebbe a háborúba. Harcra kényszerített, alattomos szándéka volt, hogy győzzön is feletted. Marionett bábuként kezel és a madzagok maguk az érzéseid.

Vagy abban az Önmagadban bízol inkább, amelyiknek az a pici, cérnavékony hangja van? Aki mindenekelőtt halkan figyelmeztetett, még mielőtt elragadott volna az érzések illúziójának örvénye… Csak Téged süketté tettek a vágyaid, az emócióid…, a kis zsongó belső szobád, ahol évtizedek rumlija halmozódott fel… Nem csoda, hogy nem hallod a kicsi hangot.

Azt mondják, a bizalomnak tűzálló páncélja van, azon nem foghat semmi. Avagy? Mily’ esendő hát maga a bizalom is… Ki mivel „ruházza fel”… Ki milyen páncélt vesz fel. És adott időben kibújik-e belőle, élve a szabad akarat lehetőségével? Megmutatja-e magát? Levetkőzve a másik előtt, felvállalva mindenét, az összes testi fogyatékosságát, valamennyi lelki hibájával. Bevállalva, hogy pajzs nélkül porrá éghet, vagy mindennek inverzeként a saját páncélja okozza majd a halálát?

Na, itt legyen ember a talpán, aki nem emlékszik vissza „szívesen” az őt ért sérelmekre. Aki nem hánytorgatja fel saját magának a sok rosszat és csalódást. Bármily’ erősek vagyunk is, elménk azonnal ’segít’ emlékezni mindenre, amire már nem akartunk, ami nehezíti a páncélt magunkon, amitől forróbb lesz a talaj a talpunk alatt. Mindenre, amitől nem akaródzik előbújnunk a jól körbebástyázott bunkerünkből, látszólagos komfortosságot biztosítva belső szobácskánkban. Amitől perzselőbb lesz a pajzs rajtunk, kockáztatva, hogy ezzel egy időben nehezebb lesz megszabadulni is tőle. Szerencsétlenségünkre ez pont egy kamu biztonságérzetet fog eredményezni. Azt fogjuk hinni, most jól megvédem magam ezzel a remek kis tűzálló mellénnyel, így többé senki nem tud majd bántani (és még iszonyat jól is áll rajtam)… Nincs is jobb ennél a meleg kis lakrésznél, itt van minden emlékem, jó és rossz egyaránt, amiket bizony soha el nem engedek, mind az enyém és ragaszkodom isi hozzájuk!

 Azonban ezzel a hozzáállással el is vágtuk magunkat a külvilágtól. A remeteélet nem garancia a sikerre, de kétségtelenül ’biztonságos’.

Kell az Élethez egyfajta nyitott lazaság. Hogy kalandnak tudjuk felfogni. Egy csipet humorérzék, hogy egy ilyen, totál vesztes helyzetben is meghalljuk a kis hangocskánkat. Mit veszíthetünk? Ha magunkon hagyjuk ezt a sok ezer csalódás és könny szőtte páncélunkat, úgy belső hangunk egyre távolibbnak tűnik majd az évek során, az egyre vastagodó, hangszigetelt, fémszerű mez alatt. Nem lesz már, ami éltesse, hisz az olyan új helyzetekben, amelyek magukban hordozzák majd a boldogtalanság és a boldogság kettősét, amelyekben választhatná majd a bizalmat is, sosem győzhet. Egyre csak rakódik rá a nehéz fém ruházat, egyre nagyobb a káosz a kis szobácskájában, ahova nem ér már többet a napfény. Belefárad. Elfogy az erő a hangjából.

Ellenben történhet másképp is! Dönthetünk úgy is, hogy ledobjuk ezt a már nagyon hozzánk nőtt páncélt. A bőrünket ugyan már teljesen átitatta ez a forró, nehéz, fémszerű anyag. Nehezen jön is le, talán könnyebb volna inkább mégis magunkon hagyni… Elbizonytalanodunk, kezd kényelmessé is válni, hisz ez a már ’jól’ berendezett kis környezetünk, megszoktuk magunkon, ismerjük a kis zegzugait. Kérlek vedd észre, ez az „álkényelem” csak lehetőség a megfutamodásra. Önző énünk nem adja fel egykönnyen. Ne higgy neki! Érezd, hogy ennél többnek kell itt lennie! Küzdünk, kezdjük el bontogatni, húzzuk, feszítsük szét a mellünkön. Itt-ott már jön a bőrünk is vele együtt. Túlságosan ráégett már, beleivódott a tapasztalás fájó érzete. Ordítunk, ahogy tépődnek a régmúlt sebei és közben újak keletkeznek testünkön, kiadjuk sok ezer év fájdalmát, beleüvöltjük millió ki nem mondott szó fojtó erejét, a nyakunkon az erek kidudorodnak, hisz végre használjuk őket, végre vér áramlik bele és torkunk megtelik élettel. Most már nem csak arra használjuk, hogy „nyeljünk”…

Áldozat nélkül nem lehet háborút nyerni. Itt már látom a fényt, ami melengeti belső igaz önvalómat, és már a hangját is egyre erősebben hallom. Érzem magamon a változást.

Megvívtam a magam harcát. Mert nem szólt másról a féltékenység sem, mint önnön magam őrlődéséről. Túl azon, hogy elég jó vagyok-e, a birtoklási kényszeren, önismereten…

Többé nem ülök fel a hullámvasútra, amit az egóm üzemel. Legközelebb csak hegyezem a fülem, hogy meghalljam az igazságot. És NE az elmém kreálta „valóságot”, hanem a mélyről feltörő, valódi, ősigazságot.

Végül ledobom múltam minden gátló blokkjával és szenvedésével teli páncélomat és szépséges Főnix madárrá változok, akit a saját tüze edzett meg, hogy hamvaiból új életre keljen.

Vállalom a hitem, teljes szívemből bízok továbbra is, hisz immár egy magasztosabb cél lebeg a szemem előtt. Egy hosszú távú cél, amiben saját Önvalóm fejlődése a legfontosabb. Nem hagyom magam belesodorni többet érzéseim játékvilágába, vagy ha véletlenül mégis, akkor is igyekszem időben fülön csípni a tettest. Nem húzni sokáig, nem merülni túl mélyre, legalábbis nem ilyen súlyos, fémszerű búvárruházatban…

Szépen kitakarítom a kis belső szobácskámat, figyelemmel vagyok a belső kicsi hangomra, és nem pakolom tele poros, régi emlékek bútoraival a lakosztályát. Inkább kirakom a „felújítás alatt” táblát, maszkot és gumikesztyűt húzok és tudatosan, rendszeresen lomtalanítok, renoválok. 

Történhet-e bármi olyan, amit nem lehet megbocsátani? Előbb kiírom magamból, lássuk szemtől szemben, tételesen, azt mondják így kell kezelni a nehézségeket…

Íme hát:

Hazugságok hálója, csalódások tengere: felsorolás…

Ellen oldal: a gyenge lábakon álló bizalom: felsorolás…

Na most, hiába látom szemtől szemben a listát, nem érzem magam jobban. Továbbra is fennáll a tény: „ha az aranyfonál egyszer elszakad, összekötni ugyan lehet, de a csomó ott marad”... Mi hát a felejtés kulcsa? Mi a tiszta lap titka? Ki állítja össze? Hol veszi? Mennyibe kerül? Hol van az a vonal, ami az „ennél és ne tovább” határokat jelöli? És mi van odaát? Mekkora döntés kell évek lezárásához? Hány csepp fér a pohárba? És a poharat tartó tálba? És míg le nem folynak a cseppek az asztalról? Minden gyomor kérdése? Ki mennyit bír el?

Keresem a saját határaimat… Folyton keresem. Rossz a kiszolgáltatottság. De nem csinálok úgy, mintha szemellenzőm lenne, csak hogy megmaradjon a kényelmes életem. Őrültség! Gondolhatják mások… Én se szívesen rúgom fel a luxust és biztonságot. Bár a „biztonság”-ról itt beszélhetnénk még… Tisztelettel kérdezném, a maga teljességében élte már meg valaki? Kérem, jelentkezzen! Tartott már tovább egy pillanatnál? Vagy mindig társa a remény is? Hisz remélnünk kell, hogy a bizalom tényleg bizalom. Utólag mindig kiderül, hogy akkor és ott csak hamis illúzió volt...

Hol van a teljes kép hozzá? Fogom látni valaha is? Minden mocskos kis részletével együtt? Kell egyáltalán látnom valaha is? Részletestül? Mindenki élje csak a maga életét… Ez lenne a nagy álomkapcsolat? Álomélet? Túl sokra vágyom, ha nekem ez kevés?

Hiszem, hogy hosszú távon a legjobb barátommal akarok élni. Hisz a szerelem elszáll, a hormonok eltűnnek, és jól esne, ha tudnánk beszélgetni is. Persze örök küzdés és kemény munka, fenntartani a vonzalmat, az izgalmat. Kellenek a közös tervek, a hasonló világnézet, egy jó adag humorérzék. De ha más mércével mérjük a bizalmat? Erre napjaink divatos szava a válasz: elfogadás. Mi sem könnyebb! Ugyan… Bárcsak ennyiből állna. Működhet a fejére szerelt kamera nélkül is? És aztán ha meglegyint a csalódás szele, akkor azt majd egy csettintésre újra el is felejtem?

Tegyünk rendet. Megkérdőjeleződik a bizalom, a hűség. Mit teszel? Vársz, várod amíg biztos nem leszel. Esetleg rögtön borítasz mindent? Megpróbálod megbeszélni. Támadás jön, ironizálás, legyintés. Érzed, hogy az igazság mélyebben van. Magadba nézel. Miért visel ez meg ennyire? Miért ilyen intenzívek az érzéseim, a remegéstől a gyomoridegig? Valamikor már át kellett élnem hasonlót, ami most aktiválta ezeket az emóciókat. Honnan hozom? Csalódtam már másban is? Kiben legelőször? Kiben a legnagyobbat? Lehet nem is emlékszem. Hiszem, hogy rájöhetek, vannak erre módszerek. Persze mind külső segítség, terápiás jellegű. Nagy szükségét érzem, hogy a megoldásig eljussak.

Valójában a bizalom megtörése egyenes arányban van az önbizalom csorbulásával. Most akkor magamban nem bízok eléggé, vagy benne? Nem tartom elég jónak magamat? Úgy gondolok magamra, mint akit majd könnyen eldobnak másért? Vagy elhiszem, hogy „jó nő” / „jó pasi” vagyok, akit nem fognak csak úgy elhajítani, mint egy használt zsepit, másért, másokért?

A kísértés minden nap megtalál minket, ez ellen nem dughatunk el senkit. Hadd lássák, hadd csodálják! Legyünk rá büszkék, hisz írhatnám, hogy a „miénk”. De nem írom. Nem a miénk. Ne egymás birtoklásáról szóljon a kapcsolat. Ami / aki ragaszkodást szül, annak elvesztése is fájdalmas. Maradjunk meg individuumok, éljen a függetlenség. Aki a miénk, az póráz nélkül is a miénk. Sőt, nyakörv nélkül a leghűségesebb. Legyünk nagyvonalúak, leginkább magunkkal. Szeressük magunkat annyira, hogy nem hergeljük bele fölösleges igazságkeresésekbe. Az igazság úgyis mindig relatív és szubjektív. Mindenkinek megvan a maga igazsága, aminek alapja a saját látásmódja, tapasztalatai. Ezek alapján gondolkodik és él, hozza meg a mindennapi döntéseit. Hogy húzhatnád erre rá a saját igazságodat? Mit szeretnénk elérni, sok kis „mini-én”-t akarunk gyártani? Sok bólogató Jánost? Nem lesz túl izgalmas az életünk és nem fogunk fejlődni se…

A párkapcsolat a legnagyobb tanító, a legélesebb tükrünk, amiben megláthatjuk igazi énünket, félelmeinket, igazságainkat… Kell hozzá egy nyitott szempár és egy adag egészséges önbizalom, hittel keverve. Mert hiszem, hogy bármit látok meg ebben a tükörben, azt a másik IS elfogadja bennem és együtt változunk és nevetünk, együtt fejlődünk, mindketten előnyünkre, miközben a változások szelében is mindvégig fogjuk egymás kezét.

Mi ez a karácsonyi feszkó?!

Ti is érzitek? Idén minden eddiginél intenzívebb mélységeket élni meg így a karácsony közeledtével. Mintha láthatatlan erők préselnék a mellkasomat, feszítenék szét a fejemet belülről, szorongatnák a torkomat… És nem csak az utcán, a plázákban, a boltokban érzem, hanem itthon is. Mi ez a borzasztó kollektív energetika?! Mindenkiből szinte ugyanaz a feszültség árad, csak különböző szinteken. És nem csak a munkahelyi utolsó napok hajrája miatt van ez… Mintha feltorlódtak volna bennünk a ki nem mondott sérelmek, a láthatatlan elvárásaink, a másoknak való megfelelési kényszerünk. Hol volt ez egész évben? Nem volt? Pedig ott volt, jó mélyen bennünk. Csak nem volt alkalma felszínre kúszni…  A legtökéletesebb pillanatra várt. Mi sem alkalmasabb erre, mint a „Szeretet” ünnepe?

Tényleg a „Szeretet” ünnepén akarjuk bizonygatni másoknak, a családunknak a szeretetünket? Erre valóban megéri várni minden évben 357 napot... A sok drága és fölösleges kényszer ajándék helyett (bonbon, alkohol, tusfürdő szett és egyéb szeretetet és törődést pótló butaságok), ha minden hozzánk közelállónak írnánk egy levelet, akkor akár őszinte, örömkönnyekben gazdag karácsony is lehetne.

Dr. Csernusnak mégiscsak igaza van, mikor azt mondja, „a karácsony a hazugok és a hazugságok ünnepe”. Húzzuk fel hát azt a szépen vigyorgó maszkot és öltsük magunkra a „mindenrendbenvan” jelmezt is. Ebben a filmben mindannyian érdemelnénk egy Oscar díjat. Hisz mindig egyszerűbb eljátszani valakit, mint vért verejtéket nem sajnálva, bátran vállalni a legnehezebb szerepet, Önmagunkat. Persze csak ha egyáltalán tudjuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk.

Az idei tél rákényszerít a belső munkára, nem hagyja, hogy csak úgy átlopakodjunk 2017-be, nem ússzuk meg a sorban állást és az átvilágítást sem. Óriási reflektorral mutat rá az Élet a meg nem oldott problémáinkra, majd ha még mindig elfordítanánk a fejünket, akkor egy hatalmas kivetítőn is láthatjuk, amiről nem akarunk tudomást venni. De meddig húzzuk, halasztjuk még kényelmi szempontokból? Mekkora Stop táblát küldjenek elénk, hogy észrevegyük? Hogy amit és ahogy eddig csináltunk, az már nem jó? Milyen betegséggel üzenjen a szervezetünk, milyen szorongással adjon jelet a lelkünk, amelyeket már hajlandóak vagyunk felismerni? Engem a legtöbbször már ilyen kis „minihalálba” kell löknie a Sorsnak ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg lépnem kell! Addig egyszerűen nem hiszem el, mert nem bízom a megérzéseimben eléggé. Mert úgy nőttem fel, hogy nem tanultam meg nemet mondani, hogy nem állok ki magamért és minden körülmények között udvariasan nyelek. Így pedig azért valljuk be elég nehéz időben kiszállni, bármilyen szar helyzetből is, hisz a neveltetés, a tapasztalatok mind azt súgják: ’önző vagy, másokra is gondolj ne csak magadra!’ Holott egy ideje már sejtem a tényt, hogy igenis önzőnek kell lenni! A szó legnemesebb értelmében. Hát ha már magamat se szeretem, akkor hogyan várjam el másoktól, hogy megtegyék? Ha magamnak nem vagyok elég fontos, akkor miért lennék majd pont másoknak az?

Mindig azt hittem, ha sosem mondok nemet, akkor majd jobban fognak szeretni és elfogadni. Ohh na persze… Az Élet ezt is szépen megtanította nekem jó néhány fájdalmas tapasztaláson keresztül, hogy csak akkor fognak igazán tisztelni, ha tudsz nemet mondani. Ha ismered a saját határaidat és be is tartod őket! Ugyan lehet állandóan mások kénye kedve szerint feszegetni, de a vége ugyanaz lesz, hogy hosszú távon nem éri meg. Tiszteld Magad! Szeresd Magad! Csak ez az igazán kifizetődő.

Mindig az a legjobb tanács Önmagunknak, amit a legjobb barátunknak, barátnőnknek adnánk, teljes szívünkből. Mikor elcsendesedek (nagy nehezen és nagyon ritkán) és sikerül kívülről és fentebbről néznem az életemet és gondjaimat, akkor mindig olyan megoldás születik, ami a szívemnek a legkedvesebb. És olyat tanácsolok Magamnak, amitől szárnyra kel a Lelkem, amitől elmúlik a fejfájásom és a nyomás is a mellkasomon. Elszáll a frusztráltság, kellemes melegség járja át a szívem és újra hiszek abban, hogy az Élet szép és nem csak egy taposómalom…

Ha most, legalább karácsonykor szánnánk időt arra, hogy őszinték legyünk magunkkal és minden külső nyomás, időkényszer és zúgolódás ellenére leülnénk négyszemközt Önvalónkkal, gyújtanánk egy gyertyát és csak lehunynánk a szemünket, akkor valami olyasmit is meghallhatnánk, amit a Lelkünk próbál súgni nekünk, csak nagyon, nagyon halkan… Ő a legjobbat akarja nekünk, csak folyton elnyomjuk Őt…

Idén megfogadom, hogy jövőre Én leszek az első Magamnak és nem rágok már lerágott csontokat, nem cipelek olyan batyukat, amik nem is az enyémek és nem várok karácsonyig egy öleléssel, egy telefonhívással, vagy azzal a szóval, hogy Szeretlek.

- Your Inner Roommate -

Bűntudattal vegyes megkönnyebbülést érzek most. Megkönnyebbülést, mert túl vagyok rajta. Bűntudatot, mert nem tettem semmit másképp. Nem léptem ki a komfort zónámból, nem próbáltam megbeszélni az ezer éves dolgokat és valljuk be kényelmesebbnek tűnt csak úszni az árral, mint kockáztatva a közhangulatot és a fájdalmas sebfeltépést visszatekinteni az inkább felejtős múltba.

Vajon mégis mi a jobb? Már a kérdés leírásakor tudom a választ... Soha nem Önmagunk elnyomása! Soha nem a megalkuvás! Mert a megalkuvás mélyen a bőröd alatt alakul ki, észrevétlenül issza be magát a mindennapjaidba, majd élősködőként kezdi marni a rétegeket. Ez idővel égni és viszketni fog. Majd elgennyesedik a sok vakarástól. Rakunk rá ragtapaszt, nem gondolunk rá, próbáljuk figyelmen kívül hagyni az irritációjának változó intenzitású hatását és így telnek hosszú napok, hetek, hónapok, a seb mélységének függvényében. Majd a bibi látszólag elmúlik, viszont a vakarások nyoma hegként fog minket mindig emlékeztetni rá.

Ellenben ha tiszta lapot veszünk elő, ha feltárjuk a sebet és kitisztítjuk, ha mélyen belenézünk, ha megkeressük a gyökerét, az rohadt fájdalmas lesz ugyan, viszont csak így gyógyulhat be 100%-osan. Egy sokkal nehezebb út, sokkal több kitartást kívánó, ám annyival gyümölcsözőbb végkifejletű.

Szabad akaratunk van. És a bátorság meg a tudás nem könnyen beszerezhető erények. Vér és verejték az áruk, ám igazán jók hosszú távú befektetésnek. Merjünk! Higgyünk! Önismeret! Tudatosság! Koncentrálás! Cél! Jövő! Perspektíva! Önreflexió! Szeretet! És még sorolhatnám… Mindannyian szükségesek, mindennap. Igazi társak és valódi építőkövei a Szabadságnak. Hogy szárnyalhassunk… Azt nem egy üveg bortól kell várni. Hanem a tudat azon szintjén, ahol már adottak ezek a már felsorolt fogalmak, és erős pillérei egymásnak, rájuk aztán nyugodtan építkezhetünk. Ám ezt az alapot sem malterral tartják egyben, hanem a már jól ismert vérrel és verejtékkel. Hát ki ígérte valaha is, hogy könnyű lesz? Hogy karnyújtásnyira lesz? Az Élet amúgy sem jó, vagy rossz. Az Élet szimplán csak könnyű és nehéz feladatok váltakozása. Az igazi boldogság pedig maga az út, a tapasztalás, a jelenben lét, a pillanat megélése. Ezzel a felfogással a vágyott cél egyenlővé válik az adott pillanatban elért megtapasztalással és a legtökéletesebb pillanatban így olvad végül egybe az út a céllal.