Történetemet a kórházi ágyon írtam, míg vártam a műtétre. Fogadjátok szeretettel és remélem segítség lesz azoknak, akik még előtte állnak…

Röviden összefoglalva: 8 hetes terhesen egy nem életképes magzattal, egy októberi szerda reggel befeküdtem a kórházba, a délelőtt folyamán felhelyezték a méhtágító pálcát, majd 3-4 óra elteltével betoltak a műtőbe és altatásban végrehajtották a műtétet…

 …

 …Legalább kétágyas a kórterem… és fényes, nagyok az ablakok… szép a kilátás, bár nagyon fúj a szél… érzem is… ezt is… mindent és semmit is…

 Vajon mások hogyan élik meg? Ülnek, fekszenek, várnak. Olvasnak, facebookoznak. Figyelmet terelnek. Csak túl akarnak / akarunk lenni rajta. Nem gyűjtünk emlékeket. Se könnycseppeket. Nők vagyunk. Erős Nők.

 Mai nappal számomra végképp értelmét vesztette a „gyengébbik nem” kifejezés… Gyengébbik?! Hisz mi erő kell mindehhez… És mindenhez, ami a női léttel jár. Hiába gondolunk csak bele. Ezt át kell élni. De nem kívánom senkinek, hogy átélje. Utána már sosem lesz többé ugyanaz, aki előtte volt. Megváltoztat. Végérvényesen. Pedig nagyon picike volt, még csak 8 hetes… Sajnos nem fejlődött tovább. Meggondolta magát. Úgy látta, valamiért még nincs itt az ideje, hogy jöjjön. Fájdalmas tanítást hozott magával…

 De nekem át kellett élnem. Meg kellett tapasztalnom. Hogy aztán le tudjam írni. Hogy nyoma maradjon. Mégis emlékezzünk, mesélve emlékezzünk. Ez is csak egy dolog, amin túl kell lenni…, amit túl kell élni…

 Biztos minden abortusz szar. Biztos. Vajon ezeket is a Sors akarja így?

 Lehet mára cserben hagy a kreativitásom… Rohadt nehéz így írni. Így, hogy tudom mi vár rám, miközben pontosan fogalmam sincs, hogy mi is vár rám igazán… Ha tudtam volna, lehet elmenekülök.

 …Szembe kell nézni, vagy figyelmet kell terelni? Melyik a hatékonyabb? És melyiktől leszek erősebb? Melyik tesz hozzá az énfejlődésemhez, az önismeretemhez?

 Amúgy is fáj a hasam, és világ életemben hasfájós voltam. Ez sem lehet most sokkal rosszabb.

 Ez most értem történik. Az egészségemért. Elfogadom. Így kell lennie. És ezek után jobb lesz. Kell az optimizmus...

 Amin én átmegyek, mind azt a célt szolgálja, hogy másoknak erőt adjak majd a tapasztalatimból.

 Fájnak a szemeim. Talán a tegnapi sírás, mikor kimondták az ítéletet. Az utolsó ultrahangnál. Talán az itteni száraz levegő… Nem tudom…

 …Most egy kicsit tárgyilagosabban kell kezelnem a testemet. Meglehetősen intim helyen fognak műteni. De ez most csak egy test. Ami körbevesz. Ami most elromlott, hogy megtanítson valamit nekünk (nekem és a páromnak), amit még nem tudtunk. Ennek a célja is a tapasztalás. Még nem volt itt az ideje. Vagy nem neki. És az igazi kicsi, aki tényleg a miénk lesz, már valahol tűkön ül és csak folyton kérdezgeti, hogy „indulhatok már”? Ő talán Szofi. De ha aktuális lesz átnézem újra a neveket. Lehet azért nem jött mégsem, mert más nevet szeretett volna. Vagy mert kisfiú lesz.

 Csak találgatok. Elütöm az időt...

 Jött mentővel egy sürgősségi császár. Csak elcsíptem ahogy a folyosón beszélték. Gondolom ezért nem jött még senki. Minden úgy történik, ahogy kell. Magamat nyugtatom. Nehéz ez mindenhogy, de ha most leírom, akkor másnak, másoknak talán könnyebb lesz...

Talán azért kell étlen, szomjan várnunk ilyenkor, hogy gyengék és fáradtak maradjunk. Így csak fekszek, nem élem bele magam a dolgokba, csak úgy vagyok. Lebegek. De nem a boldogságtól. Messze nem.

Ólomlábú percmutató, kínkeservvel húzza a lábait egymás után… De az idő mégsem telik.

Önuralom, önfegyelem. Befelé figyelés és közben fókusz!

Türelmetlen várakozás.

Legalább nem a munkahelyemen vagyok…

Tegnap este, a rossz hír után lementem a patak partra anyám után, ahova a kutyával szokott menni sétálni. A Sors úgy hozta, hogy a főnököm is ott sétáltatta a kutyáját… Jelnek vettük… Elmondtam neki az igazat, hogy miért nem megyek a héten már dolgozni. Megkímélve magam a hazugságoktól és kitéve magam annak, hogy könnyen kitudódhat majd a kis titkom… Ez van. Valamit valamiért. Talán az őszinte út nem rossz választás. Bizonytalan vagyok, amúgy is.

Karinthy Frigyes szavaival élve:

„ Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek…”

… Nem álltam rá készen. A Sorstól vártam, hogy eldöntse helyettem. Akartam gyermeket. De mikor sikerült, megijedtem. És nem tudtam kapcsolódni hozzá. Olyan fura volt, hogy mindez BENNEM történik és még sincs rá hatásom.

Imádom a gyermekeket, kézbe venni, beszélgetni velük, vigasztalni őket, vagy csak hallgatni a kis meséjüket. De hogy bennem belül történjen valami, az nagyon fura, idegen érzés. Azt mondják sokan, ez normális, hisz első gyermek… Hisz olyan történik, ami idáig még soha. Az elmúlt 33 évem másról szólt. Most pedig éles a váltás. Így nézve is súlyos titok a pozitív terhességi teszt…

…

...Nincs meg a kémia az orvosommal, ezt most már biztosan állíthatom. Azt olvastam, mindenhol arra biztatják egymást a nők, hogy ha nincs meg az összhang, állj tovább. Ne gondolkozz, ne habozz, bízz a megérzéseidben és állj tovább. Hisz kell a bizalom, az ő kezébe teszed magad, magatokat. Keresni kell az igazit, itt is.

Fájdalmas csalódás volt ez nekem. Fene azt a pszichológus énemet…. Rákérdeztem. Éreztem, hogy nem stimmel valami. Folyton csak sürgetett, mintha az lenne a normális, hogy ilyenkor az ember rohan a vesztébe… Kérdezgette a gyógyszerérzékenységemet és az összes olyan kérdést, amin már átmentünk az előző, 6 hetes találkozáskor. Folytak a könnyeim. Egyedül voltam nagyon. Halkan válaszoltam, erre ő még hangosabban kérdezett. Mint egy rossz tanár, aki fegyelmezni próbál. Igazából türelmetlen volt és bunkó. Semmi együttérzés, még a leghalványabb jele sem. Érzelmi intelligenciája egy pohár kóláéval vetekedett.

Lehet rossz napja van. Lehet lebaszták, lehet sok a dolga… Lehet lehet és lehet… Ami biztos, hogy megkérdeztem, miért ilyen ellenséges velem? Bár nem bíztam magamban, mert gyenge voltam és kiszolgáltatott. Ő meg mégiscsak egy orvos, ami már szinte ugye felér egy kisebb fajta Istenséggel… Nos, erre ő annyit válaszolt, még hidegebb, szúrós tekintettel:

„Ezt meg hogy érti? Úgy érzi ellenséges vagyok? Hát nagyon téved!”

Szája ridegen vékony vonallá változott. Sehol egy mosoly… Sehol egy kis melegség… A világ legbarátságtalanabb válaszát hallhattuk… És a szemei szúrtak, mintha egy fal lenne közöttünk és mit képzelek én magamról hogy ilyen személyeskedést és érzelmet próbálok vinni itt a légkörbe.

Ekkor már egyre jobban sírtam. Itt már pontosan tudtam, hogy rossz lóra tettem. Hogy ő nem az én emberem, nem az én orvosom. Ő nem lesz segítség és ő nem fog megérteni engem. Ő egy lesz nekem a rossz emlékkel. És miatta kicsit sem lesz nekem könnyebb, sőt... Egy életre megjegyezhetem milyen, mikor egy darab húsként kezelik az embert, a legintimebb területén.

Talán most realizálódott, hogy miről is szól ez az egész… Eddig itt a kis kórházi szobámban, a kis kórházi ágyamban csak merengtem és álmodoztam, közben meg beindultak a dolgok. És ez a rideg valóság.

Saját lábamon rohantam a doktor után a műtőben, a már megszokott sürgetésben. Önszántamból, hogy felhelyezzék a pálcát, ami majd tágít… És görcsöket generál. Nem voltam boldog. Ott is rideg minden, a könnyeimet nyeltem folyamatosan…

Aztán fel az asztalra, lábakat az égbe, leszíjazták. Mindkettőt. Na ettől még jobban sírtam. Az egész olyan szürreális voltam, mint a Szolgálólány meséje című sorozatban.

Ekkor a fogadott orvosom, akiről már tudtam, hogy mi ketten sosem leszünk lelki társak, közölte, a tőle már megszokott hideg stílusban, hogy akkor most koncentráljak, mert mondani fogja mindig, hogy mi történik:

• mint a méhnyakrákszűrés, olyan érzés lesz, kapargatós, nem kellemes
• most hideg vizet fog érezni, fertőtlenítünk
• ez most fájni fog
• hüvely öblítés következik és kitöröljük szivaccsal is belül körbe
• ez most jobban fog fájni
• ne mozogjon, mert így csak egymás ellen dolgozunk!

... 

…és csak fájt és fájt és fájt…

Szinte minden második szava az volt, hogy lazítson, tegye lejjebb a fenekét… Mostani eszemmel megmondanám neki, hogy gyere cseréljünk pajtás, megnézem Te mennyire leszel laza… De természetesen nem tettem, sírtam tovább… És görcsösen kapaszkodtam valami fémbe az ágy szélén, amit találtam. Ekkor már kapkodva vettem a levegőt a zokogástól. Majd mikor végzett, még hanyagul odavetette kifelé menet, hogy amúgy meg nagyon ronda a méhszájam és ezt a következő baba projekt előtt mindenképp rendbe kell tennünk majd… Magamban annyit mondtam, csak álmodban… Ha rajtam múlik, mi ketten többet, ilyen körülmények között sosem fogunk találkozni...

A műtősfiú és a műtősnő nagyon rendesek voltak, míg tartott a kálváriám és a küzdelmem párszor megsimították a kezem, kimondhatatlanul jól esett! Ettől aztán még jobban zokogtam…

Vajon mindenki végig bőgi az abortuszát? A mi babánk már nem élt, el sem tudom képzelni milyen lehet másképp… Így is szörnyű.

Lehet a doki ezért csinálja hidegen, érzelmek nélkül az egészet? Hisz szomorú dolog egy abortusz. Mit jópofizzon…

Én mégis azt remélem, megbecsülik a műtősfiúkat, akik ugyan csak hoznak / visznek minket az ágyakon, de emberség igenis szorult beléjük. A rideg kórházi falak között ők nyújtanak egy csepp figyelmet és kedvességet.

Talán én várok túl sokat. Talán senki nem sír egy ilyen helyzetben. Talán senki nem keres kapcsolódást, egy kedves szót, vagy csak egy összepillantást, amitől aztán megnyugszik az ember. Amitől érzi, hogy az a másik fehér köpenyben pontosan tudja, mit érzek és mitől félek.

Ha ezt végig csináltam, akkor egy repülés (amitől annyira félek) már meg sem fog kottyanni. Tényleg. Ha egy előnye is van a mai dolognak az az, hogy kemény csaj vagyok. Szorongás, pánikroham ide vagy oda, aki egy abortuszt (missed) végig csinál, az utána szerintem bármire képes.

De a műtét még hátra van… Lassan 3 órája van fent a méhtágító pálca… Fáj, fáj, de viselem. Tűröm. Várom a végét és közben erősödöm… Remélem…

Most már tényleg bármikor jöhetnek értem. Kapkodás, könnycseppek… Erre számítok. Az altatás tudata / ténye megnyugtató. Hogy addig és hogy utána mi lesz… Azt csak a Jóisten tudja.

Bárcsak már túllennék rajta…

Karszalagom száma: 123456789 XYZ

 …

Jelentem, a karszalagomból nem lett dögcédula, ÉLEK!

Azt hiszem ez csak az én furcsaságom lehet, hogy még egy ilyen vert helyzetből is, mint a mai, kihoztam a maximumot és leírtam, amiken éppen keresztül mentem.

Megtehettem volna, hogy kétségbeesve szorongok a betegágyon és csak pörgetem magam… De nem. Ehelyett én tollat ragadtam és kiírtam magamból. Egy nagyon jó barátnőm mondta erre most is, hogy „Írj, hisz Te így gyógyulsz!”. Igaza lett.

Egy ilyen helyzetben nincs más lehetőséged. Vagy feltalálod magad és a gyengeségedből erőt kovácsolsz, vagy elvesztél. Persze, lehet imádkozni, mantrázni, vizualizálni, meg „kurvapozitívnak” lenni…

Nekem így sikerült. Ahogy írtam, úgy értettem meg a bennem kavargó érzéseket…

…

...Köszönöm a páromnak, aki végig mellettem állt és mikor sírtam velem együtt könnyezett. Tudom, hogy ezen át kellett esnünk, hogy most mindennél erősebben ragaszkodjunk egymáshoz. Hogy ezáltal jobban megértse a bennem kavargó mélységeket.

...Köszönöm édesanyámnak, aki lélekben szintén végig ott volt és biztatott, aki végig aggódta velem a várakozást.

...És köszönöm Önmagamnak, az Igaz Önvalómnak, aki felülemelkedett mindenen és egy ősi nyugalommal itatta át a várakozásomat. Vezette kezem, míg írtam, és tartotta bennem a Lelket, hisz ez volt megírva. Ezen át kellett esnem. És most, mint az elégett Főnix madár a hamvaimból újjáéledve vagyok erősebb és vagyok Önmagam.