"Hát hogy volt...?" Szoktuk egymástól kérdezni a férjemmel, mikor valami nagy, izgalmas dolgon van túl egyikünk. Ilyenkor mindig rászánjuk az időt, főzünk egy kávét, nyugalmat varázsolunk magunk köré, leülünk, elcsendesedünk és hagjyuk mesélni a másikat. Izgatottan, kíváncsian, csak rá figyelünk. Nincs mobilozás, nincs gyerekzsivaj (remélhetőleg), csak mi ketten és a történet. Nagyon szeretek így mesélni neki. Mindig Ő az első, akinek el szeretném mesélni a "nagy" dolgokat. Szeretem, mikor leül, lefekszik, rám néz, és megkérdezi: "Hát hogy volt...?" És akkor mindig mosolygunk. 

Mikor leállamvizsgáztam 2 héttel ezelőtt, másnap elmentünk hármasban strandra. Amíg ő a gyermekkel pancsolt, addig én bementem egy nagyobb medencébe, odaúsztam a széléhez, távol mindenkitől, lehajtottam a fejem a kezemre miközben kapaszkodtam, a lábaim lógtak a vízben, hagytam, hogy lágyan körülöleljen ez a folyékony, egyszerű csoda és közben behunytam a szemem és már érkezett is belülről a kérdés: "Hát hogy volt...?" És válasz nélkül, csendben mosolyogtam, befelé figyeltem. Át akartam élni minden apró örömét a sikernek, feldolgozni, magamban rögzíteni, nehogy elillanjon. Nehogy a szürke, pörgős, mókuskerék hétköznapok elvegyék az élét, megfosszák a dicsőségét és a napi daráló mélyére kerüljön. Mert ez, ez egy óriási dolog! Hogy sikerült, hogy megcsináltam! És hát kérdezhetnénk, hogy igazából, ténylegesen, hogy is volt?

2021. június 28. Ott ültem kiöltözve a laptop előtt, a kisszobában, a pelenkázóasztal mellett, háttérben a kiságy rácsa, apró talpakról fotók a falon. Én  meg vártam, hogy 8:45 legyen, amikor is én következem. Első nap, az 5. voltam. Nagyon izgultam. Rengeteg munkám benne volt. Több, mint 300 oldalt írtam kézzel, tételek kidolgozása, szakdolgozat kijegyzetelése a védéshez... 1 éve, minden áldott nap, a gyermek összes alvásidejét az íróasztalomnál ülve töltöttem, jegyzeteltem, tanultam, olvastam, kávéztam. Idővel azonban ez sem volt elég, ekkor már babysitter segítségét is igénybevettük. Édesanyámat, a gyermek Nagymamáját is kicsavartam már, nagyon sokat volt nála Pindúrka, hogy "Aja" tudjon tanulni... Férjem ugyanúgy kivette a részét, egy szavam nem lehet.

A Szakdolgozatomra nagyon büszke vagyok, erről szeretnék majd külön bejegyzést is írni Nektek. Ízelítőül ez lett a címe:

"Az anyai válaszkészséget és intencionalitást befolyásoló hangulatzavarok a posztpartum időszakban"

Visszakanyarodva az államvizsga napjára, ott vártam a laptop előtt, kiöltözve, kisminkelve, minden tudással a fejemben, mélyen belül bízva az utamban, a sorsomban, az érzésben, hogy sikerülni fog. Most sikerülni fog. Most sikerülnie kell. Mert megyünk tovább. Nem állunk meg, nem ragadunk bele.

Szólítottak. Átmentem a várószobába, kihúzták nekem a 2 tételt: az egyik a Döntés volt, a másik a Hangulatzavarok. Elszomorodtam. Nem erre számítottam és hirtelen el is bizonytalanodtam... 15 percem volt kidolgozni. Sok időm ment el azzal a gondolattal, hogy bárcsak áramszünet lenne, és "húzhatnék" új tételt... Szomorú voltam, kétségbeesett, szinte láttam magam előtt, ahogy megbukok megint (mint februárban). Aztán közben valahogy átlendültem, jegyzeteltem, ami eszembe jutott... Mindkét tételről tudtam valamennyit. Csak jobban szerettem volna olyan tételeket kapni, amiknél igazán megcsillanthatom a tudásomat... Aztán egyszercsak lejárt az időm, és tovább kellett lépnem a Vizsgaszobába. 

Ott várt már a Professzor és a Tanárok. 15 perc volt a 2 tételre + szakdolgozat védés. Nagyon kellett a szerencse. Olyan kevés idő ez mindenre. 3 év tudását bizonyítani... és a rátermettségemet. A pályára valón alkalmasságomat.  Elkezdtem mondani az első tételt, és nagyon hamar már kérdések záporoztak, szerencsére a többségére tudtam a választ. Aztán egyszercsak a második tételnél tartottunk. Álmomban nem reméltem, hogy eljutok a második tételig. Gyorsan darálni kezdtem, nagyon izgultam. Jöttek a kérdések, hasonlóan tudtam válaszolni, mint az elsőnél. És jött a szakdolgozat védés. Boldog voltam, hogy eljutottam idáig! De nagyon izgultam, mert tudtam, idén a statisztikát nagyon szigorúan nézik majd. Becsülettel felkészültem, nem volt takargatnivalóm. Örömmel, szívvel-lélekkel készítettem a szakdolgozatomat, szerettem a témámat, izgalmas volt a kutatásom. Az idő azonban nagyon kevés volt minderre, így egy részét tudtam csak bemutatni, mindenesetre sikerült meggyőznöm a Professzort tudományos munkám kiválóságáról és ennél többet nem is akartam. Majd záró megjegyzések következtek, és elköszöntünk egymástól, sok sikert kívánva a jövőre. 

És ekkor, megnyomva a piros gombot, amivel bontottam a hívást a Teams-en, felemeltem a kezeimet és mint a focimeccseken, belekiabáltam a levegőbe, hogy:

"OTT VAN B*#DMEG!!! MEGVAN B*#DMEG!!!"

És elbőgtem magam. Hosszú percekig zokogtam. Beletemetve az arcom a kezeimbe. Sirattam a múltat, a fáradtságot, a kimerültséget, a beletett energiát, a sok segítséget, a kislányomtól elvett időket, a pihenésem hiányát. Örömkönnyek voltak, a fáradtsággal keveredve. Elmosódott szemfesték, fáradt, kisírt szemek, ez vagyok én. Azaz: ez IS én vagyok. Én, Varga Bettina, kisgyermekes édesanya, és immár két diplomás nő.

4 nehéz év, rengeteg utazás, beadandók, vizsgák és annyi minden történt még: várandósság, veszteség, szülés, babázás, munkahelyváltások, stb... 

És tudjátok mire vagyok a legbüszkébb? Hogy az életem során magam is megjártam lelkileg a poklot, többször is, és mégis képes voltam elvégezni egyetemen a pszichológiát! Büszke vagyok magamra! A mondat, amit olyan ritkán hall az ember másoktól. Legalább Önmagának mondja ki. Ha csak suttogva is. Ha csak magunkban is. 

Szóval, eltelt két hét. És próbálom még mindig felfogni, mennyi minden történt. Kicsit nyugodtabb vagyok és sokkal sokkal bölcsebb, és még sokkal sokkal sokkal fáradtabb. Most a felvételik miatt izgulok, amik egy héten voltak az államvizsgával. Hétfőn államvizsgáztam, rá fél órára írásbeli felvételit írtam, majd még 2 szóbelim volt azon a héten mesterszakokra. Remélem sikerül valamelyik! És akkor tényleg megyünk tovább. Előre. Az utunkon. Együtt. Remélem.

De még sokszor át kell gondoljam, meg kell emésszem, fel kell dolgozzam ezt a sok mindent, ezt a nagyon intenzív időszakát az életemnek. Azon kevés, csendes pillanatokban, amik megadatnak néha, újra és újra felbukkan bennem a kérdés: "...hát hogy volt...?"