Mindenszentek van. Az olyan ritka napok egyike, amely mély számadásra, számvetésre ösztönöz. Mélyen belül, halkan noszogat, nem rúgja rád lelked ajtaját. Érzed Te magadtól is, csendben eljön a pillanat, és elgondolkodsz. A saját életeden, másokén. Keresed az értelmét a dolgoknak. Körülnézel, kik vesznek körül, mi a munkád, mi volt régen és mi lesz majd a jövőben? Latolgatsz. Nem is fejből, ahogy mindig is szoktál, hanem (meg)érzésből, lélekből. Halk suttogással üzen a belső éned. Nyugodt vagy. A minden és a semmi vékony mezsgyéjén vagy, biztonságban, egy szabad nézőpontban, tiszta rálátással életedre. Ez csak ilyenkor lehetséges, amikor megengeded. Megengeded magadnak, hogy átérezd az energiákat, hogy meghalld, mit súg a szív, hogy elcsendesedik az elméd és a valóság tényleg valóság lesz. Megérzed, mi a fontos, az igazán fontos. És a kis hercegnek is igaza lesz, hisz jól, tényleg csak a szívével lát az ember... Ma ez különösképp igaz és lehetséges is. 

Ma csendben hálát adok. Egyrészt hogy ismerhettem őket, hogy az életem részesei voltak, akik ma már fentről vigyáznak ránk. Másrészt pedig azért, hogy én még itt vagyok, kezemben a lehetőséggel, hogy változtathassak. Bármin, amit másképp szeretnék. Akár "csak" a nézőpontomon. A világlátásomon. Most élek, de ki tudjak meddig? Ők már nincsenek köztünk. Vajon mit csinálnának másképp utólag? Ha üzenhetnének, ha akár csak egyetlen dolgot javasolhatnának, egy bölcs konklúzió, vajon mi lenne az? Sajnos utópisztikus a gondolat, mégis átgondolhatnánk. Müller Péter szerint:

Halottak napja nincs, csak Szeretet napja van, amikor a földön élők az eltávozottakra, az eltávozottak pedig ránk, földön élőkre gondolnak. És azt gondolják rólunk: "Szegénykék, nekik még nagyon nehéz!"...

Amióta Édesanya vagyok, más másképp érzem, látom a dolgokat, súlyukat. Különleges megkönnyebbülést hoz a tudat, ami bontakozik bennem, mely szerint már tisztán látom, mi igazán fontos. Ehhez persze sok minden kellett, és kell ma is. Egy biztos háttérország, amit a Férjemnek köszönhetek, és egy kristálytiszta, őszinte szempár, amikben minden szoptatásnál gyönyörködhetek, köszönöm Kislányom! Nélkületek nem tudnám ezt ma megírni, nem volna ihlet, nem lenne cél, más színűek lennének a falevelek és belül sem lennék ennyire színes és nyugodt. Hiába minden fáradtság, ami egy hasfájós baba mellett kijár az embernek, a csendes pillanatokban, mikor a gyermek szempillái pár percre lecsukódnak és álomország beszippantja őt, akkor van időm magamra és arra, hogy hálás legyek. Ez van most is. Egy mélyérzésű nap és egy nyugodt pillanat, számvetésre, számadásra. 

Köszönöm, hogy már legalább homályosan, de látom, látni vélem, mi az utam, amely egyben mély nyugalommal járja át a lelkem és már halványul az a kényszeres gyomorgörcs és bizonytalanság, ami nemrég még intenzíven és mindig társam volt a mindennapokban. 

Köszönöm, hogy mutatod az utat, egy teljesen más irányba, mint amerre eddig kényszeresen haladtam. 

Remélem, lesz elég bátorságom ehhez az úthoz és nem hagyom, hogy a mártír egóm, a maximalista énem visszarángasson eddigi életem taposómalmába. Ha hagynám, akkor mindez a mostani ráébredés és új élethelyzet is felesleges volna Ezt pedig nem hagyhatom! Ez egy ajándék. Egy kincs. Olyan érték, ami lehet, hogy csak egyszer adódik az életben. Ezért el kell kapni, bele kell kapaszkodni, mélyen beleszippantani és nem engedni el. Szeretni amíg csak lehet, ölelni, hagyni hogy vezessen és közben élvezni az utat, Márai Sándor szavaival:

Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. 

Kép forrása: Babaszoba.hu