Hogyan lehet ’jól’ csinálni a szakítást? Hogyan lehet megúszni az érzelmi megnyomorodást? A szomorúság, a gyászidőszak valóban elkerülhetetlen?

Pszichológiai tanulmányokban olvasható, a gyászidőszak fontos része minden hosszabb, értékesebb eseménynek. Az egyén átgondolja, elsiratja, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében elengedi azt, ami addig élete szerves része volt. Vagy amihez érzelmileg kötődött. Ez csak egyedül működik. El kell távolodni, külön kell vonulni, nem is látni a másikat. Piszok nehéz ott hagyni, mintha feladnád a harcot, és azért elvonulni, hogy hátha így ő is rájön, mit veszíthet / veszített. Legjobb lenne, ha mindketten tudnánk, mit is veszítünk most igazából. Egy csodálatos közös jövőt és a biztonságos jelent. Látszat biztonság. Látszat csodálatos jelen. A rideg valóság mást mutat. Miért van mégis vége, ha annyira szép minden? Belül ki nem mondott gondok, gondolatok marják lelkünk falát, mint apró fekélyek. Ez idáig vártuk, változzon valami. Lépjen valamerre. Csinálja másképp. Vegye(n) észre. Semmi sem történt. Vajon jó ötlet volt-e várni? Megvárni, míg betelik a pohár. Míg az az utolsó csepp is kicsordul? Hogy aztán jól megpúpozott talicska kakaként borítsuk hű társunkra, a vele kapcsolatos problémáinkat…

Próbáljunk meg mindkét féllel azonosulni. Nagyon nehéz, de ilyenek vagyunk. Megoszlanak a nézetek. Ki ezt, ki azt preferálja. De ha mélyen magunkba nézünk, akkor sem ugyanazt akarjuk? Éles különbözőségeink sodornak minket a párkapcsolati gondok okozta perifériára? Nem hiszem. Vannak ugyanis sikertörténetek. Akiknek összejött! Akik megtalálták egymást és az egymáshoz vezető boldog utat. Ők vajon mennyi mindent adtak fel a másikért? Ők vajon hogy csinálják és mit fogadnak el a másikban, és mit nem?

Működhet úgy is, hogy csak félig fogadom el a párom? Hogy a nézeteivel csak félig azonosulok? Lehet azt mondani, hogy „ezt köszönöm kérem, de azt köszönöm nem kérem”? Az én ideális elképzelésemben a párom úgy jó, ahogy van. Őszinte, megértő, elfogadó, hűséges. Akivel mindenről tudok beszélgetni.

Prof. Dr. Bagdy Emőkétől hallottam, hogy a szerelem hormonok nagyon maximum 2-3 évig tombolnak az emberben. Utána valahogy a rózsaszín köd elillan. És ilyenkor kellene tartalommal megtölteni ezt a fakuló rózsaszín lufit. Hiszen tudományosan kimutatható, hogy a nagy szerelem érzésére nem támaszkodhatunk örökké. Ezen felbuzdulva gondolom én, hogy ideális esetben, a párom a legjobb barátom is.

Öregségemre nem azzal szeretnék lenni, akivel mindig önmagam lehetek? Aki előtt vállalhatom minden hibámat? Aki elfogad mindenhogy, szőröstül, bőröstül, a rossz tulajdonságaimmal együtt. És fordítva, én is őt, mindig, minden körülmények között.

Nem várom meg, hogy éket üssenek közénk ki nem mondott gondok. Hogy feltorlódjanak bennem a vele kapcsolatos ellenérzések. Ennek az a veszélye, hogy átlép egy olyan szintet, ahol már elnyomja az egykori szerelmes érzést és kemény falat húz az illetőben. Ha már ott a fal, a másiknak a puszta két keze nagyon kevés lesz ennek lerombolásához. Ráadásul az ilyen fajta fal látványa a másikban bizalmatlanságot is szül. Meglátja társa szemében az ellenséges érzéseket, hogy valami megváltozott. Ez a változás pedig ijedtséget hoz magával. Ki ez az ember? Aki most annyira ellenséges velem. Tegnap még szeretett. Tegnap még a legboldogabb ember volt a világon. És azt hittem én is. Szörnyű a felismerés. Ne bántsuk a másikat. Legyünk kíméletesek, gondoljunk mindkettőnkre. Társunkban lássuk a barátunkat is. Fogalmazzunk kíméletesen, de őszintén. A bántó szavak örökre visszhangozni fognak fülünkben. Annak is, aki mondta, és annak is, aki kapta. Megbélyegzi a kapcsolatot.

Változást várunk?

„A változás Te magad légy.”

Mondta Gandhi is. Ami változást a világban szeretnél látni, azt önmagadban kell elkezdened kiépíteni. Ha szeretettel teszed mindezt, a másik szeretettel fog azonosulni veled. Ha közös a célunk, akkor az úton ne engedjük el egymás kezét. Miért ne gondolkodhatnánk másként dolgokról? Miért ne lehetne más véleményünk bizonyos témákban?

A gond csak akkor van, amikor már fontosabb a saját igazam, mint a társam megbecsülése.