...Szóval ott ültem, szemben velük. Kínos csend. Nem szerettem ezt a munkát. Nem szerettem a környezetet sem. Az emberek pont olyanok voltak, ahova sosem akartam eljutni, de mégis mindig túl sokáig vártam és ugyanez lett a sorsom számtalanszor már. Kiégés, kilátástalanság, depresszió, nulla sikerélmény, műmosoly, álarcos bál.

Most ott ültem, és közölték velem, hogy megszüntetik a munkaviszonyomat. Nem jött megkönnyebbülés. Torokszorongató érzés kerített hatalmába. Talán a ki nem mondott dolgok? Hogy sosem voltam őszinte, se magammal, se velük? Igazságtalannak éreztem. Valahol ilyenkor igazából az embert kilökik a „biztonságos” anyagi hátterű közegből az „utcára”. Innentől leveszik róla a kezét, nem érkezik több munkabér a számlájára, nem várják reggel munkával és nem figyelik azt sem, hogy mikor megy haza. Ott leng kimondatlanul a „nincs rám szükség” érzése a levegőben. Itt nincs már rám szükség. Ők nélkülem szeretnének tovább dolgozni. Számított a döntésben a személyiségem? Én? Azt mondják nem, ne vegyem magamra, költségcsökkentés miatt van… A számok erősebbek nálam. Annál, aki én vagyok. Egy költség vagyok. Amitől ha megszabadulnak, újra jók lesznek az eredmények, ha csak ideig-óráig is, de jók…

De nekem itt maradt az Én. Valaki, aki időközben elveszett félúton az elvárások és megfelelések útvesztőjében. Valahol ott hagyhattam el. Most visszamegyek érte. Felkutatom. Még nem tudom hol kezdjem a keresését és sajnos azt sem tudom, hogyha látnám felismerném-e…? De pontosan mit / kit is keresek valójában? Már annyira halványan emlékszem rá… Ha egyáltalán jók az emlékeim… Lehet, hogy sosem volt meg igazán. Lehet, hogy most kell őt újrateremtenem. Alapjaiból. Őszinteséggel. Őszinteség? Azt hiszem ezt a szót még ízlelgetnem kell. Nem voltam az magammal, talán sohasem. Eltelt 33 év úgy, hogy most ébredek erre rá. Nemhiába „krisztusi kor” ez.

Tegnap, mikor ott ültem velük, szemben velük, szégyelltem magam... Hisz az ember nem büszke arra, ha felmondanak neki a munkahelyén... Szégyelltem... Még elköszönő levelet sem írtam, senkinek... Csak láthatatlanná szerettem volna válni, hogy ne lássa senki, úgy leadni a laptopot, a mobiltelefont… Gyorsan aláírni és már ott se lenni... Nem búcsúzkodni... nem magyarázkodni... nem győzködni mindenkit, hogy „de biztos jobb lesz így”, stb... Csak eltűnni... Megszégyenülve... Fület-farkat behúzva...

És ez egy óriási hiba volt részemről. Hisz ha őszintén magamba nézek, amit még csak gyakorlok, akkor egy olyan valakit látok, aki becsülettel dolgozott, bármilyen pozíciót is töltött be. Aki próbált megfelelni, miközben a saját igényeit elnyomta. Aki lecserélte a bokacsizmáját acélbetétes munkavédelmi bakancsra, aki felállt a kényelmes irodai székéből és leköltözött az autóipari gyártósorra, a kosztüm helyett láthatósági mellénybe bújva. És puhánynak éreztem magam, amiért szenvedek. Amiért folyton a napfényt kerestem az ablaktalan gyárban. Amiért frusztrált és féltem a nagy és hangos gépek között. Amiért egyedül folyton csak eltévedtem a csarnokok között. 

Tudom, hiba volt így gondolkodnom. De ez volt a tanulópénz. Megfizettem. Viszont szégyellnem akkor sem kell magam. Azért, mert mások nemet mondtak rám, attól még értékes vagyok. Attól, mert másoknak nincs tovább szüksége rám, még értékes vagyok. Azért, mert hirtelen rám szakad a bizonytalanság és a „hogyan tovább” érzés, még értékes vagyok. Értékes vagyok.

Most pedig megyek, és megkeresem Önmagam. Átgondolom az eddigieket, leülök és megbeszélem magammal a történteket. Mint egy gyermektől, megkérdezem, hogy „hát hogy volt? mesélj!”. És mesélek. Ha kell, panaszkodok, ha kell nevetek, ha szükséges, sírok és csapkolódok. A lényeg, hogy bármit csináljak is, az őszinte legyen. Legalább Magammal.

...Szóval ott ültem, szemben velük…