"Hát hogy volt...?" Szoktuk egymástól kérdezni a férjemmel, mikor valami nagy, izgalmas dolgon van túl egyikünk. Ilyenkor mindig rászánjuk az időt, főzünk egy kávét, nyugalmat varázsolunk magunk köré, leülünk, elcsendesedünk és hagjyuk mesélni a másikat. Izgatottan, kíváncsian, csak rá figyelünk. Nincs mobilozás, nincs gyerekzsivaj (remélhetőleg), csak mi ketten és a történet. Nagyon szeretek így mesélni neki. Mindig Ő az első, akinek el szeretném mesélni a "nagy" dolgokat. Szeretem, mikor leül, lefekszik, rám néz, és megkérdezi: "Hát hogy volt...?" És akkor mindig mosolygunk. 

Mikor leállamvizsgáztam 2 héttel ezelőtt, másnap elmentünk hármasban strandra. Amíg ő a gyermekkel pancsolt, addig én bementem egy nagyobb medencébe, odaúsztam a széléhez, távol mindenkitől, lehajtottam a fejem a kezemre miközben kapaszkodtam, a lábaim lógtak a vízben, hagytam, hogy lágyan körülöleljen ez a folyékony, egyszerű csoda és közben behunytam a szemem és már érkezett is belülről a kérdés: "Hát hogy volt...?" És válasz nélkül, csendben mosolyogtam, befelé figyeltem. Át akartam élni minden apró örömét a sikernek, feldolgozni, magamban rögzíteni, nehogy elillanjon. Nehogy a szürke, pörgős, mókuskerék hétköznapok elvegyék az élét, megfosszák a dicsőségét és a napi daráló mélyére kerüljön. Mert ez, ez egy óriási dolog! Hogy sikerült, hogy megcsináltam! És hát kérdezhetnénk, hogy igazából, ténylegesen, hogy is volt?

2021. június 28. Ott ültem kiöltözve a laptop előtt, a kisszobában, a pelenkázóasztal mellett, háttérben a kiságy rácsa, apró talpakról fotók a falon. Én  meg vártam, hogy 8:45 legyen, amikor is én következem. Első nap, az 5. voltam. Nagyon izgultam. Rengeteg munkám benne volt. Több, mint 300 oldalt írtam kézzel, tételek kidolgozása, szakdolgozat kijegyzetelése a védéshez... 1 éve, minden áldott nap, a gyermek összes alvásidejét az íróasztalomnál ülve töltöttem, jegyzeteltem, tanultam, olvastam, kávéztam. Idővel azonban ez sem volt elég, ekkor már babysitter segítségét is igénybevettük. Édesanyámat, a gyermek Nagymamáját is kicsavartam már, nagyon sokat volt nála Pindúrka, hogy "Aja" tudjon tanulni... Férjem ugyanúgy kivette a részét, egy szavam nem lehet.

A Szakdolgozatomra nagyon büszke vagyok, erről szeretnék majd külön bejegyzést is írni Nektek. Ízelítőül ez lett a címe:

"Az anyai válaszkészséget és intencionalitást befolyásoló hangulatzavarok a posztpartum időszakban"

Visszakanyarodva az államvizsga napjára, ott vártam a laptop előtt, kiöltözve, kisminkelve, minden tudással a fejemben, mélyen belül bízva az utamban, a sorsomban, az érzésben, hogy sikerülni fog. Most sikerülni fog. Most sikerülnie kell. Mert megyünk tovább. Nem állunk meg, nem ragadunk bele.

Szólítottak. Átmentem a várószobába, kihúzták nekem a 2 tételt: az egyik a Döntés volt, a másik a Hangulatzavarok. Elszomorodtam. Nem erre számítottam és hirtelen el is bizonytalanodtam... 15 percem volt kidolgozni. Sok időm ment el azzal a gondolattal, hogy bárcsak áramszünet lenne, és "húzhatnék" új tételt... Szomorú voltam, kétségbeesett, szinte láttam magam előtt, ahogy megbukok megint (mint februárban). Aztán közben valahogy átlendültem, jegyzeteltem, ami eszembe jutott... Mindkét tételről tudtam valamennyit. Csak jobban szerettem volna olyan tételeket kapni, amiknél igazán megcsillanthatom a tudásomat... Aztán egyszercsak lejárt az időm, és tovább kellett lépnem a Vizsgaszobába. 

Ott várt már a Professzor és a Tanárok. 15 perc volt a 2 tételre + szakdolgozat védés. Nagyon kellett a szerencse. Olyan kevés idő ez mindenre. 3 év tudását bizonyítani... és a rátermettségemet. A pályára valón alkalmasságomat.  Elkezdtem mondani az első tételt, és nagyon hamar már kérdések záporoztak, szerencsére a többségére tudtam a választ. Aztán egyszercsak a második tételnél tartottunk. Álmomban nem reméltem, hogy eljutok a második tételig. Gyorsan darálni kezdtem, nagyon izgultam. Jöttek a kérdések, hasonlóan tudtam válaszolni, mint az elsőnél. És jött a szakdolgozat védés. Boldog voltam, hogy eljutottam idáig! De nagyon izgultam, mert tudtam, idén a statisztikát nagyon szigorúan nézik majd. Becsülettel felkészültem, nem volt takargatnivalóm. Örömmel, szívvel-lélekkel készítettem a szakdolgozatomat, szerettem a témámat, izgalmas volt a kutatásom. Az idő azonban nagyon kevés volt minderre, így egy részét tudtam csak bemutatni, mindenesetre sikerült meggyőznöm a Professzort tudományos munkám kiválóságáról és ennél többet nem is akartam. Majd záró megjegyzések következtek, és elköszöntünk egymástól, sok sikert kívánva a jövőre. 

És ekkor, megnyomva a piros gombot, amivel bontottam a hívást a Teams-en, felemeltem a kezeimet és mint a focimeccseken, belekiabáltam a levegőbe, hogy:

"OTT VAN B*#DMEG!!! MEGVAN B*#DMEG!!!"

És elbőgtem magam. Hosszú percekig zokogtam. Beletemetve az arcom a kezeimbe. Sirattam a múltat, a fáradtságot, a kimerültséget, a beletett energiát, a sok segítséget, a kislányomtól elvett időket, a pihenésem hiányát. Örömkönnyek voltak, a fáradtsággal keveredve. Elmosódott szemfesték, fáradt, kisírt szemek, ez vagyok én. Azaz: ez IS én vagyok. Én, Varga Bettina, kisgyermekes édesanya, és immár két diplomás nő.

4 nehéz év, rengeteg utazás, beadandók, vizsgák és annyi minden történt még: várandósság, veszteség, szülés, babázás, munkahelyváltások, stb... 

És tudjátok mire vagyok a legbüszkébb? Hogy az életem során magam is megjártam lelkileg a poklot, többször is, és mégis képes voltam elvégezni egyetemen a pszichológiát! Büszke vagyok magamra! A mondat, amit olyan ritkán hall az ember másoktól. Legalább Önmagának mondja ki. Ha csak suttogva is. Ha csak magunkban is. 

Szóval, eltelt két hét. És próbálom még mindig felfogni, mennyi minden történt. Kicsit nyugodtabb vagyok és sokkal sokkal bölcsebb, és még sokkal sokkal sokkal fáradtabb. Most a felvételik miatt izgulok, amik egy héten voltak az államvizsgával. Hétfőn államvizsgáztam, rá fél órára írásbeli felvételit írtam, majd még 2 szóbelim volt azon a héten mesterszakokra. Remélem sikerül valamelyik! És akkor tényleg megyünk tovább. Előre. Az utunkon. Együtt. Remélem.

De még sokszor át kell gondoljam, meg kell emésszem, fel kell dolgozzam ezt a sok mindent, ezt a nagyon intenzív időszakát az életemnek. Azon kevés, csendes pillanatokban, amik megadatnak néha, újra és újra felbukkan bennem a kérdés: "...hát hogy volt...?"

...Érdekes kérdés. Legyünk őszinték, GYES-en lenni nagyon hasonló állapot azzal, amit ma sokan karanténként élnek meg. Így talán most belekóstolhat kicsit az is a pici babás anyukák helyzetébe, akinek ebben nincs tapasztalata.

Mindenszentek van. Az olyan ritka napok egyike, amely mély számadásra, számvetésre ösztönöz. Mélyen belül, halkan noszogat, nem rúgja rád lelked ajtaját. Érzed Te magadtól is, csendben eljön a pillanat, és elgondolkodsz. A saját életeden, másokén. Keresed az értelmét a dolgoknak. Körülnézel, kik vesznek körül, mi a munkád, mi volt régen és mi lesz majd a jövőben? Latolgatsz. Nem is fejből, ahogy mindig is szoktál, hanem (meg)érzésből, lélekből. Halk suttogással üzen a belső éned. Nyugodt vagy. A minden és a semmi vékony mezsgyéjén vagy, biztonságban, egy szabad nézőpontban, tiszta rálátással életedre. Ez csak ilyenkor lehetséges, amikor megengeded. Megengeded magadnak, hogy átérezd az energiákat, hogy meghalld, mit súg a szív, hogy elcsendesedik az elméd és a valóság tényleg valóság lesz. Megérzed, mi a fontos, az igazán fontos. És a kis hercegnek is igaza lesz, hisz jól, tényleg csak a szívével lát az ember... Ma ez különösképp igaz és lehetséges is. 

Ma csendben hálát adok. Egyrészt hogy ismerhettem őket, hogy az életem részesei voltak, akik ma már fentről vigyáznak ránk. Másrészt pedig azért, hogy én még itt vagyok, kezemben a lehetőséggel, hogy változtathassak. Bármin, amit másképp szeretnék. Akár "csak" a nézőpontomon. A világlátásomon. Most élek, de ki tudjak meddig? Ők már nincsenek köztünk. Vajon mit csinálnának másképp utólag? Ha üzenhetnének, ha akár csak egyetlen dolgot javasolhatnának, egy bölcs konklúzió, vajon mi lenne az? Sajnos utópisztikus a gondolat, mégis átgondolhatnánk. Müller Péter szerint:

Halottak napja nincs, csak Szeretet napja van, amikor a földön élők az eltávozottakra, az eltávozottak pedig ránk, földön élőkre gondolnak. És azt gondolják rólunk: "Szegénykék, nekik még nagyon nehéz!"...

Amióta Édesanya vagyok, más másképp érzem, látom a dolgokat, súlyukat. Különleges megkönnyebbülést hoz a tudat, ami bontakozik bennem, mely szerint már tisztán látom, mi igazán fontos. Ehhez persze sok minden kellett, és kell ma is. Egy biztos háttérország, amit a Férjemnek köszönhetek, és egy kristálytiszta, őszinte szempár, amikben minden szoptatásnál gyönyörködhetek, köszönöm Kislányom! Nélkületek nem tudnám ezt ma megírni, nem volna ihlet, nem lenne cél, más színűek lennének a falevelek és belül sem lennék ennyire színes és nyugodt. Hiába minden fáradtság, ami egy hasfájós baba mellett kijár az embernek, a csendes pillanatokban, mikor a gyermek szempillái pár percre lecsukódnak és álomország beszippantja őt, akkor van időm magamra és arra, hogy hálás legyek. Ez van most is. Egy mélyérzésű nap és egy nyugodt pillanat, számvetésre, számadásra. 

Köszönöm, hogy már legalább homályosan, de látom, látni vélem, mi az utam, amely egyben mély nyugalommal járja át a lelkem és már halványul az a kényszeres gyomorgörcs és bizonytalanság, ami nemrég még intenzíven és mindig társam volt a mindennapokban. 

Köszönöm, hogy mutatod az utat, egy teljesen más irányba, mint amerre eddig kényszeresen haladtam. 

Remélem, lesz elég bátorságom ehhez az úthoz és nem hagyom, hogy a mártír egóm, a maximalista énem visszarángasson eddigi életem taposómalmába. Ha hagynám, akkor mindez a mostani ráébredés és új élethelyzet is felesleges volna Ezt pedig nem hagyhatom! Ez egy ajándék. Egy kincs. Olyan érték, ami lehet, hogy csak egyszer adódik az életben. Ezért el kell kapni, bele kell kapaszkodni, mélyen beleszippantani és nem engedni el. Szeretni amíg csak lehet, ölelni, hagyni hogy vezessen és közben élvezni az utat, Márai Sándor szavaival:

Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. 

Kép forrása: Babaszoba.hu 

    Történetemet a kórházi ágyon írtam, míg vártam a műtétre. Fogadjátok szeretettel és remélem segítség lesz azoknak, akik még előtte állnak…

Röviden összefoglalva: 8 hetes terhesen egy nem életképes magzattal, egy októberi szerda reggel befeküdtem a kórházba, a délelőtt folyamán felhelyezték a méhtágító pálcát, majd 3-4 óra elteltével betoltak a műtőbe és altatásban végrehajtották a műtétet…

 …

 …Legalább kétágyas a kórterem… és fényes, nagyok az ablakok… szép a kilátás, bár nagyon fúj a szél… érzem is… ezt is… mindent és semmit is…

 Vajon mások hogyan élik meg? Ülnek, fekszenek, várnak. Olvasnak, facebookoznak. Figyelmet terelnek. Csak túl akarnak / akarunk lenni rajta. Nem gyűjtünk emlékeket. Se könnycseppeket. Nők vagyunk. Erős Nők.

 Mai nappal számomra végképp értelmét vesztette a „gyengébbik nem” kifejezés… Gyengébbik?! Hisz mi erő kell mindehhez… És mindenhez, ami a női léttel jár. Hiába gondolunk csak bele. Ezt át kell élni. De nem kívánom senkinek, hogy átélje. Utána már sosem lesz többé ugyanaz, aki előtte volt. Megváltoztat. Végérvényesen. Pedig nagyon picike volt, még csak 8 hetes… Sajnos nem fejlődött tovább. Meggondolta magát. Úgy látta, valamiért még nincs itt az ideje, hogy jöjjön. Fájdalmas tanítást hozott magával…

 De nekem át kellett élnem. Meg kellett tapasztalnom. Hogy aztán le tudjam írni. Hogy nyoma maradjon. Mégis emlékezzünk, mesélve emlékezzünk. Ez is csak egy dolog, amin túl kell lenni…, amit túl kell élni…

 Biztos minden abortusz szar. Biztos. Vajon ezeket is a Sors akarja így?

 Lehet mára cserben hagy a kreativitásom… Rohadt nehéz így írni. Így, hogy tudom mi vár rám, miközben pontosan fogalmam sincs, hogy mi is vár rám igazán… Ha tudtam volna, lehet elmenekülök.

 …Szembe kell nézni, vagy figyelmet kell terelni? Melyik a hatékonyabb? És melyiktől leszek erősebb? Melyik tesz hozzá az énfejlődésemhez, az önismeretemhez?

 Amúgy is fáj a hasam, és világ életemben hasfájós voltam. Ez sem lehet most sokkal rosszabb.

 Ez most értem történik. Az egészségemért. Elfogadom. Így kell lennie. És ezek után jobb lesz. Kell az optimizmus...

 Amin én átmegyek, mind azt a célt szolgálja, hogy másoknak erőt adjak majd a tapasztalatimból.

 Fájnak a szemeim. Talán a tegnapi sírás, mikor kimondták az ítéletet. Az utolsó ultrahangnál. Talán az itteni száraz levegő… Nem tudom…

 …Most egy kicsit tárgyilagosabban kell kezelnem a testemet. Meglehetősen intim helyen fognak műteni. De ez most csak egy test. Ami körbevesz. Ami most elromlott, hogy megtanítson valamit nekünk (nekem és a páromnak), amit még nem tudtunk. Ennek a célja is a tapasztalás. Még nem volt itt az ideje. Vagy nem neki. És az igazi kicsi, aki tényleg a miénk lesz, már valahol tűkön ül és csak folyton kérdezgeti, hogy „indulhatok már”? Ő talán Szofi. De ha aktuális lesz átnézem újra a neveket. Lehet azért nem jött mégsem, mert más nevet szeretett volna. Vagy mert kisfiú lesz.

 Csak találgatok. Elütöm az időt...

 Jött mentővel egy sürgősségi császár. Csak elcsíptem ahogy a folyosón beszélték. Gondolom ezért nem jött még senki. Minden úgy történik, ahogy kell. Magamat nyugtatom. Nehéz ez mindenhogy, de ha most leírom, akkor másnak, másoknak talán könnyebb lesz...

Talán azért kell étlen, szomjan várnunk ilyenkor, hogy gyengék és fáradtak maradjunk. Így csak fekszek, nem élem bele magam a dolgokba, csak úgy vagyok. Lebegek. De nem a boldogságtól. Messze nem.

Ólomlábú percmutató, kínkeservvel húzza a lábait egymás után… De az idő mégsem telik.

Önuralom, önfegyelem. Befelé figyelés és közben fókusz!

Türelmetlen várakozás.

Legalább nem a munkahelyemen vagyok…

Tegnap este, a rossz hír után lementem a patak partra anyám után, ahova a kutyával szokott menni sétálni. A Sors úgy hozta, hogy a főnököm is ott sétáltatta a kutyáját… Jelnek vettük… Elmondtam neki az igazat, hogy miért nem megyek a héten már dolgozni. Megkímélve magam a hazugságoktól és kitéve magam annak, hogy könnyen kitudódhat majd a kis titkom… Ez van. Valamit valamiért. Talán az őszinte út nem rossz választás. Bizonytalan vagyok, amúgy is.

Karinthy Frigyes szavaival élve:

„ Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek…”

… Nem álltam rá készen. A Sorstól vártam, hogy eldöntse helyettem. Akartam gyermeket. De mikor sikerült, megijedtem. És nem tudtam kapcsolódni hozzá. Olyan fura volt, hogy mindez BENNEM történik és még sincs rá hatásom.

Imádom a gyermekeket, kézbe venni, beszélgetni velük, vigasztalni őket, vagy csak hallgatni a kis meséjüket. De hogy bennem belül történjen valami, az nagyon fura, idegen érzés. Azt mondják sokan, ez normális, hisz első gyermek… Hisz olyan történik, ami idáig még soha. Az elmúlt 33 évem másról szólt. Most pedig éles a váltás. Így nézve is súlyos titok a pozitív terhességi teszt…

…

...Nincs meg a kémia az orvosommal, ezt most már biztosan állíthatom. Azt olvastam, mindenhol arra biztatják egymást a nők, hogy ha nincs meg az összhang, állj tovább. Ne gondolkozz, ne habozz, bízz a megérzéseidben és állj tovább. Hisz kell a bizalom, az ő kezébe teszed magad, magatokat. Keresni kell az igazit, itt is.

Fájdalmas csalódás volt ez nekem. Fene azt a pszichológus énemet…. Rákérdeztem. Éreztem, hogy nem stimmel valami. Folyton csak sürgetett, mintha az lenne a normális, hogy ilyenkor az ember rohan a vesztébe… Kérdezgette a gyógyszerérzékenységemet és az összes olyan kérdést, amin már átmentünk az előző, 6 hetes találkozáskor. Folytak a könnyeim. Egyedül voltam nagyon. Halkan válaszoltam, erre ő még hangosabban kérdezett. Mint egy rossz tanár, aki fegyelmezni próbál. Igazából türelmetlen volt és bunkó. Semmi együttérzés, még a leghalványabb jele sem. Érzelmi intelligenciája egy pohár kóláéval vetekedett.

Lehet rossz napja van. Lehet lebaszták, lehet sok a dolga… Lehet lehet és lehet… Ami biztos, hogy megkérdeztem, miért ilyen ellenséges velem? Bár nem bíztam magamban, mert gyenge voltam és kiszolgáltatott. Ő meg mégiscsak egy orvos, ami már szinte ugye felér egy kisebb fajta Istenséggel… Nos, erre ő annyit válaszolt, még hidegebb, szúrós tekintettel:

„Ezt meg hogy érti? Úgy érzi ellenséges vagyok? Hát nagyon téved!”

Szája ridegen vékony vonallá változott. Sehol egy mosoly… Sehol egy kis melegség… A világ legbarátságtalanabb válaszát hallhattuk… És a szemei szúrtak, mintha egy fal lenne közöttünk és mit képzelek én magamról hogy ilyen személyeskedést és érzelmet próbálok vinni itt a légkörbe.

Ekkor már egyre jobban sírtam. Itt már pontosan tudtam, hogy rossz lóra tettem. Hogy ő nem az én emberem, nem az én orvosom. Ő nem lesz segítség és ő nem fog megérteni engem. Ő egy lesz nekem a rossz emlékkel. És miatta kicsit sem lesz nekem könnyebb, sőt... Egy életre megjegyezhetem milyen, mikor egy darab húsként kezelik az embert, a legintimebb területén.

Talán most realizálódott, hogy miről is szól ez az egész… Eddig itt a kis kórházi szobámban, a kis kórházi ágyamban csak merengtem és álmodoztam, közben meg beindultak a dolgok. És ez a rideg valóság.

Saját lábamon rohantam a doktor után a műtőben, a már megszokott sürgetésben. Önszántamból, hogy felhelyezzék a pálcát, ami majd tágít… És görcsöket generál. Nem voltam boldog. Ott is rideg minden, a könnyeimet nyeltem folyamatosan…

Aztán fel az asztalra, lábakat az égbe, leszíjazták. Mindkettőt. Na ettől még jobban sírtam. Az egész olyan szürreális voltam, mint a Szolgálólány meséje című sorozatban.

Ekkor a fogadott orvosom, akiről már tudtam, hogy mi ketten sosem leszünk lelki társak, közölte, a tőle már megszokott hideg stílusban, hogy akkor most koncentráljak, mert mondani fogja mindig, hogy mi történik:

• mint a méhnyakrákszűrés, olyan érzés lesz, kapargatós, nem kellemes
• most hideg vizet fog érezni, fertőtlenítünk
• ez most fájni fog
• hüvely öblítés következik és kitöröljük szivaccsal is belül körbe
• ez most jobban fog fájni
• ne mozogjon, mert így csak egymás ellen dolgozunk!

... 

…és csak fájt és fájt és fájt…

Szinte minden második szava az volt, hogy lazítson, tegye lejjebb a fenekét… Mostani eszemmel megmondanám neki, hogy gyere cseréljünk pajtás, megnézem Te mennyire leszel laza… De természetesen nem tettem, sírtam tovább… És görcsösen kapaszkodtam valami fémbe az ágy szélén, amit találtam. Ekkor már kapkodva vettem a levegőt a zokogástól. Majd mikor végzett, még hanyagul odavetette kifelé menet, hogy amúgy meg nagyon ronda a méhszájam és ezt a következő baba projekt előtt mindenképp rendbe kell tennünk majd… Magamban annyit mondtam, csak álmodban… Ha rajtam múlik, mi ketten többet, ilyen körülmények között sosem fogunk találkozni...

A műtősfiú és a műtősnő nagyon rendesek voltak, míg tartott a kálváriám és a küzdelmem párszor megsimították a kezem, kimondhatatlanul jól esett! Ettől aztán még jobban zokogtam…

Vajon mindenki végig bőgi az abortuszát? A mi babánk már nem élt, el sem tudom képzelni milyen lehet másképp… Így is szörnyű.

Lehet a doki ezért csinálja hidegen, érzelmek nélkül az egészet? Hisz szomorú dolog egy abortusz. Mit jópofizzon…

Én mégis azt remélem, megbecsülik a műtősfiúkat, akik ugyan csak hoznak / visznek minket az ágyakon, de emberség igenis szorult beléjük. A rideg kórházi falak között ők nyújtanak egy csepp figyelmet és kedvességet.

Talán én várok túl sokat. Talán senki nem sír egy ilyen helyzetben. Talán senki nem keres kapcsolódást, egy kedves szót, vagy csak egy összepillantást, amitől aztán megnyugszik az ember. Amitől érzi, hogy az a másik fehér köpenyben pontosan tudja, mit érzek és mitől félek.

Ha ezt végig csináltam, akkor egy repülés (amitől annyira félek) már meg sem fog kottyanni. Tényleg. Ha egy előnye is van a mai dolognak az az, hogy kemény csaj vagyok. Szorongás, pánikroham ide vagy oda, aki egy abortuszt (missed) végig csinál, az utána szerintem bármire képes.

De a műtét még hátra van… Lassan 3 órája van fent a méhtágító pálca… Fáj, fáj, de viselem. Tűröm. Várom a végét és közben erősödöm… Remélem…

Most már tényleg bármikor jöhetnek értem. Kapkodás, könnycseppek… Erre számítok. Az altatás tudata / ténye megnyugtató. Hogy addig és hogy utána mi lesz… Azt csak a Jóisten tudja.

Bárcsak már túllennék rajta…

Karszalagom száma: 123456789 XYZ

 …

Jelentem, a karszalagomból nem lett dögcédula, ÉLEK!

Azt hiszem ez csak az én furcsaságom lehet, hogy még egy ilyen vert helyzetből is, mint a mai, kihoztam a maximumot és leírtam, amiken éppen keresztül mentem.

Megtehettem volna, hogy kétségbeesve szorongok a betegágyon és csak pörgetem magam… De nem. Ehelyett én tollat ragadtam és kiírtam magamból. Egy nagyon jó barátnőm mondta erre most is, hogy „Írj, hisz Te így gyógyulsz!”. Igaza lett.

Egy ilyen helyzetben nincs más lehetőséged. Vagy feltalálod magad és a gyengeségedből erőt kovácsolsz, vagy elvesztél. Persze, lehet imádkozni, mantrázni, vizualizálni, meg „kurvapozitívnak” lenni…

Nekem így sikerült. Ahogy írtam, úgy értettem meg a bennem kavargó érzéseket…

…

...Köszönöm a páromnak, aki végig mellettem állt és mikor sírtam velem együtt könnyezett. Tudom, hogy ezen át kellett esnünk, hogy most mindennél erősebben ragaszkodjunk egymáshoz. Hogy ezáltal jobban megértse a bennem kavargó mélységeket.

...Köszönöm édesanyámnak, aki lélekben szintén végig ott volt és biztatott, aki végig aggódta velem a várakozást.

...És köszönöm Önmagamnak, az Igaz Önvalómnak, aki felülemelkedett mindenen és egy ősi nyugalommal itatta át a várakozásomat. Vezette kezem, míg írtam, és tartotta bennem a Lelket, hisz ez volt megírva. Ezen át kellett esnem. És most, mint az elégett Főnix madár a hamvaimból újjáéledve vagyok erősebb és vagyok Önmagam.

...Szóval ott ültem, szemben velük. Kínos csend. Nem szerettem ezt a munkát. Nem szerettem a környezetet sem. Az emberek pont olyanok voltak, ahova sosem akartam eljutni, de mégis mindig túl sokáig vártam és ugyanez lett a sorsom számtalanszor már. Kiégés, kilátástalanság, depresszió, nulla sikerélmény, műmosoly, álarcos bál.

Most ott ültem, és közölték velem, hogy megszüntetik a munkaviszonyomat. Nem jött megkönnyebbülés. Torokszorongató érzés kerített hatalmába. Talán a ki nem mondott dolgok? Hogy sosem voltam őszinte, se magammal, se velük? Igazságtalannak éreztem. Valahol ilyenkor igazából az embert kilökik a „biztonságos” anyagi hátterű közegből az „utcára”. Innentől leveszik róla a kezét, nem érkezik több munkabér a számlájára, nem várják reggel munkával és nem figyelik azt sem, hogy mikor megy haza. Ott leng kimondatlanul a „nincs rám szükség” érzése a levegőben. Itt nincs már rám szükség. Ők nélkülem szeretnének tovább dolgozni. Számított a döntésben a személyiségem? Én? Azt mondják nem, ne vegyem magamra, költségcsökkentés miatt van… A számok erősebbek nálam. Annál, aki én vagyok. Egy költség vagyok. Amitől ha megszabadulnak, újra jók lesznek az eredmények, ha csak ideig-óráig is, de jók…

De nekem itt maradt az Én. Valaki, aki időközben elveszett félúton az elvárások és megfelelések útvesztőjében. Valahol ott hagyhattam el. Most visszamegyek érte. Felkutatom. Még nem tudom hol kezdjem a keresését és sajnos azt sem tudom, hogyha látnám felismerném-e…? De pontosan mit / kit is keresek valójában? Már annyira halványan emlékszem rá… Ha egyáltalán jók az emlékeim… Lehet, hogy sosem volt meg igazán. Lehet, hogy most kell őt újrateremtenem. Alapjaiból. Őszinteséggel. Őszinteség? Azt hiszem ezt a szót még ízlelgetnem kell. Nem voltam az magammal, talán sohasem. Eltelt 33 év úgy, hogy most ébredek erre rá. Nemhiába „krisztusi kor” ez.

Tegnap, mikor ott ültem velük, szemben velük, szégyelltem magam... Hisz az ember nem büszke arra, ha felmondanak neki a munkahelyén... Szégyelltem... Még elköszönő levelet sem írtam, senkinek... Csak láthatatlanná szerettem volna válni, hogy ne lássa senki, úgy leadni a laptopot, a mobiltelefont… Gyorsan aláírni és már ott se lenni... Nem búcsúzkodni... nem magyarázkodni... nem győzködni mindenkit, hogy „de biztos jobb lesz így”, stb... Csak eltűnni... Megszégyenülve... Fület-farkat behúzva...

És ez egy óriási hiba volt részemről. Hisz ha őszintén magamba nézek, amit még csak gyakorlok, akkor egy olyan valakit látok, aki becsülettel dolgozott, bármilyen pozíciót is töltött be. Aki próbált megfelelni, miközben a saját igényeit elnyomta. Aki lecserélte a bokacsizmáját acélbetétes munkavédelmi bakancsra, aki felállt a kényelmes irodai székéből és leköltözött az autóipari gyártósorra, a kosztüm helyett láthatósági mellénybe bújva. És puhánynak éreztem magam, amiért szenvedek. Amiért folyton a napfényt kerestem az ablaktalan gyárban. Amiért frusztrált és féltem a nagy és hangos gépek között. Amiért egyedül folyton csak eltévedtem a csarnokok között. 

Tudom, hiba volt így gondolkodnom. De ez volt a tanulópénz. Megfizettem. Viszont szégyellnem akkor sem kell magam. Azért, mert mások nemet mondtak rám, attól még értékes vagyok. Attól, mert másoknak nincs tovább szüksége rám, még értékes vagyok. Azért, mert hirtelen rám szakad a bizonytalanság és a „hogyan tovább” érzés, még értékes vagyok. Értékes vagyok.

Most pedig megyek, és megkeresem Önmagam. Átgondolom az eddigieket, leülök és megbeszélem magammal a történteket. Mint egy gyermektől, megkérdezem, hogy „hát hogy volt? mesélj!”. És mesélek. Ha kell, panaszkodok, ha kell nevetek, ha szükséges, sírok és csapkolódok. A lényeg, hogy bármit csináljak is, az őszinte legyen. Legalább Magammal.

...Szóval ott ültem, szemben velük…

Vannak azok a pillanatok, amikor azt érzed, hogy választ kapsz mindenre. Halvány, mégis erőteljes érzéssel tör rád a felismerés, hogy amit eddig hittél, az bőven nem a végleges és biztos verzió. Az igazság valóban odaát van, és hiába törjük az agyunkat a megoldáson, hiába kattogunk éjszakákon át rajta, hiába szorongunk, sóvárgunk annyit az okokat fürkészve... A megoldás egy lecsendesedett, váratlan pillanatban érkezik, finom kis szellő szárnyán, egyszer csak átsuhan az agyunkon. Lelki szemeinkkel mintha látnánk is, éreznénk is a "súlyát", ami igazából maga a megkönnyebbülés. Ez tényleg az "AHA" érzéssel egyenértékű. Mikor a lelkünkkel érezzük, hogy "most jó", na ott lesz az igazság. Amíg az eszünkkel, egónkkal frusztrálódunk egy probléma körül és ezer millió gondolat ugrik fel, kétes megoldásokat kínálva, de egyik sem hoz igazi megnyugvást, addig tudnunk kell, más lesz a mi megoldásunk is. 

A problémákat, bármily nehéz is, jobb elengedni végkifejlet nélkül. Néha be kell látnunk, hogy ez, itt és most, valóban meghaladja a képességeimet, ezért ha belebolondulok se fogok rájönni a titok nyitjára. Ilyenkor kell egy tudatos remény, mellyel könnyebb hinni, hogy a válasz megérkezik, de előbb el kell csendesedni hozzá. Háborgó elmével még sosem világosodott meg senki. Pedig az esetek 99,9%-ban bőven elég lenne az alapszintű megvilágosodás is :-) A felsőbb kurzusok már magasabb előképzettséget és több izzadtságcseppet igényelnek :-) 

Saját tapasztalatból tudom, hogy miközben bőszen kergetem a válaszokat, sose kapom meg. Olyasmi ez, mint a vizes szappan... Minél gyorsabban, erőszakosabban meg akarod fogni, annál inkább kicsúszik majd a kezedből. Szóval hasonló esetekben vegyük elő a tanult módszereket, és bármilyen nehéz is, csendesedjünk el, vonuljunk vissza. Nincs gondolat, nincs érzés. Amint ez a fajta megkönnyebbülés átjárja testünket, lelkünket, ezzel együtt felszabadul blokkjainkból az őstudás és összetéveszthetetlen nyugalom járja át elménket, szívünket. 

Mártózzunk meg ebben az ősi biztonság, bizonyosság érzésében, hisz sajnos ritka vendég nálunk. Húzzuk magunkra, mint egy pihe-puha finom takarót, élvezzük az ölelését, a biztonságot, amit ad. Hagyjuk, hogy járja át testünket. Ne ugorjunk fel, ne rohanjunk rögtön máshoz elmesélni a megoldást. A csoda képlékeny dolog, amint ízeire szedjük és boncolgatjuk, szétesik. Amint szavakba öntöd, elmúlik a varázsa, figyeld csak meg. Ezért kell előbb megszelídíteni, mint A kis hercegnek a rókát, hogy egyetlen legyen. Ne kóbor igazságok tömegterméke. Azonosuljunk vele csendben, legyen csak a mienk. Öleljük magunkhoz jó szorosan, szippantsuk be az illatát, járja át minden apró sejtünket, és örüljünk! Örüljünk végre, hogy megtaláltuk, hogy Ő már a mienk. Hogy ez az az érzés, amit kerestünk. Tudnunk kell, ha elég ideig dédelgetjük magunkhoz, akkor később, mikor kétségbeesve keressük a kiutat életünk útvesztőjéből, akkor is elég lesz, ha mélyen magunkba nézünk és előkeressük ezt az elraktározott finom kis érzetet. Legyen elemi részünk, tegyük magunkévá, azonosuljunk vele. 

Innentől látni és érezni fogjuk, hogy problémáink "csak" megoldandó feladatok. És minél inkább kergetjük a megoldást, annál messzebbre szalad. A kis hercegnek ebben is igaza volt: "...jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan..." Ne az eszünkkel keressük, ne a szemünkkel fürkésszük... Csak érezzük! Érezzük át igazán, mélyen! Jöjjön belülről, őserővel törjön fel. Ne álljunk ellen, csak fogadjuk el. Ennek most van itt az ideje. Legyünk befogadóak és nyitottak. Hagyjuk, hogy az Élet elrendezze azokat a dolgokat, amikre nincs befolyásunk. Nem kell, hogy folyton a mi vállunkat nyomja a teher. Engedjük, hogy gondjaink nélkülünk is megoldódjanak, anélkül, hogy remegésig belefeszülnénk. 

Néha egyedül is kell lenni, bármilyen ijesztő is. Hisz csak ekkor találkozhatsz igazi Önmagaddal. Vegyük észre milyen, mikor mások igazsága lengi körbe a levegőt. Teljesen más érzés, tudjuk, hogy valamiért egyszerűen nem tudunk vele azonosulni. Megmarad a frusztráltság, ott van a szorongás és sehol nincs az a finom, lágy könnyebbség. Adjunk neki teret, hagyjunk neki időt, legyen türelmünk kivárni, megfejlődni. A kapálózást fel fogja váltani egy békésebb életérzés. Szemlélődjünk és hagyjuk megérni a dolgokat magunkban. NE akarjunk okosabbak lenni a Sorsunknál. Ne higgyük, ha erőszakkal, megfeszülve irányítjuk életünket, attól jobb lesz. Fogadjuk el esendőségünket, hogy nem mindig tudjuk Mi jobban, hogy valójában, igazából mi lenne a legjobb. Miből tanulnánk a legtöbbet. Miben fejlődnénk a legjobban...? A könnyebb út nem hordozza magával azt a megoldandó kincset, ami később sok esetben kihúz majd minket a mocsárból. Ha ezt a levágott ösvényt választjuk, életünket végigkísérik majd az akadályokat, amikhez nem lesz megoldókulcsunk. Viszont ha bevállaljuk a hosszabb, hepehupásabb utacskát és végre szembe merünk nézünk igazi Önvalónkkal, életünk, szemléletmódunk gyökeresen megváltozik. 

Legyünk nyitottak a csodákra! Márai Sándor szavaival:

Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.

Ma este a kádban relaxálva megvilágosodtam...! Ami a mai napomat nézve kész csodának számít...

Reggel 5kor kelés, 7kor indulás 150 km-re innen, céges asszimilációra. Meg is volt a tervem, szépen majd az M0-on kikerülöm a reggeli pesti csúcsot és ügyesen, max. 2 óra alatt biztos odaérek! Hát persze :-) Miután egy óra alatt 300 métert haladtunk az M0 elején, kénytelen voltam a legbelső sávból 3 másikon átverekedni magam, kamionok és dudaszók közepette, hogy kijussak egy lejárónál. És kezdhettem mindent elölről, akkor irány Pesten át... Hadd ne mondjam, mikor megláttam Budapest legelején, milyen hosszú sor van itt is, na az az érzés, priceless! A tervezett max. 2 órás utamból így lett 4 órás (tor)túra, mire megérkeztem. A betanulás összességében megterhelő volt (főleg ilyen előzményekkel, hisz dugóban ülni órákat, na az igazán lélekölő), a sok új információ már csorgott ki a fülemen nap végére... És ha mindez nem volna elég, tudom fokozni: hidegfront és óriási szél jellemezte a mai napot... Gondolom nem csak én szoktam érezni ezeknek a kellemetlen hatását... Szerencsémre hazafelé, délután 4 órási indulással minden simán ment és az M3-ason, majd az M0-son szinte végig száguldottam, staunak a legapróbb jelét se látva. Érkezés, jelentem fél6ra voltam a ház előtt :-)

A rövid összefoglalómra azért volt szükség, hogy prezentálni tudjam, még egy ilyen nap után is lehetnek világmegváltó ötletei az embernek! 

Itthon nagy nehezen ettem pár falatot, nekem félhulla állapotban valahogy sosincs étvágyam... De tudtam, ha most nem eszek, akkor csak egyre gyengébb leszek... És mielőtt elájulok, muszáj harapnom valamit. Majd bekapcsoltam a tévét, néztem egy kis Nemzetközi Házvadászokat, ez a műsor mindig jó hatással van rám :-) Megengedtem közben a vizet a kádba és csak bambultam a tévé előtt, míg el nem készült a finom habfürdő.

Becsobbantam, szigorúan nem vittem magammal a fürdőszobába a laptopot és a mobilt is jó messzire elraktam, hogy még halljam, ha csörög, de ne érjem el simán a kádból, mert akkor tuti órákon keresztül csak facebookozni meg instagrammozni fogok, e-maileket nézni, stb... Szóval szigorú relaxáció vette kezdetét. Gyújtottam 3 gyertyát, a kád szélére raktam őket szépen egymás mellé. Lekapcsoltam a villanyt és lassan alakult a hangulat is. 

Ilyenkor először mindig kuszák a gondolataim, szinte egymást taposva lökdösődnek fel a tudatomban, csak kapkodom a fejem, mindegyik "témába" csak belekezdek és már röppenek is tovább a következőre, be sem fejezve, amelyiket elkezdtem. Majd ezt a folyamatot hagyom lecsendesedni. Nem szabad erőltetni a "gondolat-nélküliséget", mert úgy járunk, mint amikor vizes kézzel akarunk mindenáron megszorítani egy szappant... 

Szépen, saját ritmusában lecsendesedik az elmém. Ekkor már lehet tudatosan lökni fel a kis tudatbuborékokat. És ekkor már több esélyünk van szép összefüggéseket is meglátni. Amiket a pár perccel ezelőtti csúcsforgalomban esélytelen lett volna. És itt jöttem rá valamire. 

A Belső Bizonytalanság Kulcsára. Hogy miért hiányzik belőlem az elégedettség érzése? Hogy miért érzem bizonytalannak a dolgaimat? Ráeszméltem, hiányzik az életem sója! A só az életemből. Olyan, mintha csak élnék, de nem úgy igazából, át is élve azt. És ezen morfondíroztam kicsit, a kádban :-)

A megvilágosodás, felvillanó villanykörte formájában az volt, hogy mindennek a gyökér okára bukkantam: le kell ülnöm magammal, és tisztázni, mit is akarok valójában. Nem másoktól várni a biztonság érzését, nem másoktól várni, hogy hozzáadják a sót az életemhez. Míg ezt teszem, már pedig eddig ezt tettem, addig marad a bizonytalanság érzése, hisz másoktól teszem függővé az életemet, a boldogságomat, az elégedettségemet. Mindeközben meg fogalmam sincs arról, hogy ÉN, mit is akarok valójában?

Abszurdan hangozhat, de tényleg, megkönnyebbülés öntött el, mikor ezen gondolkodtam. Érzem azt is, hogy ez egy összetett téma, aminek még csak a felszínét kapargatom. De legalább elindult bennem valami. És ez jó érzés. Már könnyebb a frusztrációm is, a szorongás sem mardos annyira.

Következő lépés, egy tejes kávé magammal és a gondolataimmal :-) Összerakjuk szépen (királyi többes), mit is akarok valójában, mik a céljaim, mérlegelek, prioritást állítok fel (ez lesz a legnehezebb). Aztán igyekszem tartani magam a tervhez. De a Belső Bizonytalanságom Kulcsát most már nem eresztem ki a kezemből, hisz a tudatossággal, az önismeret gyakorlásával ismét közelebb kerültem Önmagamhoz. Csak sose adjuk fel. És akkor biztos jönni fognak a megoldások is :-) 

Egyelőre "csak" ennyike :-) Most megyek és elájulok...! Folyt. köv. a tervezettel ;-)

Jó éjt Mindenkinek :-*

...A gyökeres változás, az Igen! :-) És ezzel vége is lehetne a cikkemnek :-) De nem ússzátok meg ennyivel, kicsit azért kifejtem, főleg saját tapasztalatból merítve...!

Amikor képzeletbeli csónakunk hánykódik az Élet tengerén, amikor a napi mókuskerékbe veszve szemellenzővel közlekedünk, akkor képtelenek vagyunk meglátni a fontos dolgokat. Van egy jól kitaposott ösvényünk, amin járunk lehajtott fejjel mindennap, egy kényelmes kis rutinunk, ami biztonságot ad, egy jó meleg föld, ahova bedughatjuk a fejünket struccként. Talán néha érezzük, hogy ez így nem igazán teljes, valami kis frusztráltság folyton körülleng. De időnk kevés gondolkodni rajta, nem is akarunk vele igazán foglalkozni, elhessegetjük inkább... Úgy csinálunk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ehhez nagyon értünk! Kívül 'mézes-mázas', belül kételyek ette szorongó belső. 

Telnek múlnak a napok, hetek, hónapok, néha évek is... Azt hisszük, ez a látszat nyugalom és csend már örökké tart. Amikor egyszer csak jön egy büdös nagy pofon a semmiből! Az érzés, mint mikor hólapáttal arcon csapnak, nyáron. Priceless! Akkorát kapunk, napokig csak pislogunk. És ki az, aki ilyenkor átveszi az uralmat elsőnek? Hát persze, hogy az egónk. Egó Úr az, aki elsőként felveszi a kesztyűt és támadásba lendül. Számára elfogadhatatlan, hogy őt megregulázzák. Hogy neki valaki azt merje mondani, hogy nem jó, amit eddig csinált... Hogy radikális változáson kell átmennie! Igen, ez azért elsőre valóban megalázó. Hosszú évekig jó volt így, most meg hirtelen, csak így a "semmiből"...?!

Hát persze, hogy nem a semmiből... Felnéztél Te néha, a nagy menetelésben? A nagy "kényelmedben"? Megkérdezted a másikat, hogy jó-e ez így neki is? Megkérdezted Önmagadat, hogy jó lesz ez így? Mi volt a cél? Rég ott voltak a jelek... Réges rég. A szemellenzőtől nem láttad. Vagy nem is akartad észrevenni, ez már mellékes. A lényeg, hogy erről lecsúsztál. És ezt a legfejlettebb egónak is rohadt nehéz beismernie. 

...Eljön az időszak, amit nem tudsz sürgetni, nincs jó tanács, nincs helyes lépés, jó hozzáállás, mert a megoldást ki kell szenvedned magadból. Senki nem tudja átvenni fájdalmadat, egyes egyedül Te magad tudod kikaparni magad a gödör mélyéről. Hirtelen úgy érzed majd, azt sem tudod, ki vagy Te igazából. Hisz mindent a másikra építettél, miközben a saját, erős, biztos alapjaid hiányoztak. Mintha a maltert kihagynák az építkezők. Aztán egyszer csak kirántják alólad a szőnyeget, és rögtön omlik minden. Pedig Te azt hitted, dupla malterral dolgoztak... 

És tényleg, kell a radikális változás. Amit csak radikális, azaz 'büdös nagy" pofonnal lehet elindítani. És először rohadt nehéz lesz. És másodszor is. És még nagyon sokáig. Megoldás az lehet, ha kitűzöd a célt. Ha ott lebeg előtted minden áldott nap. Hogy nem véletlenül történt, ami történt. Magadban kell keresned a megoldást. Hiába ketten csesztétek el. Mindenki a maga portáján takarítson. Meg fogod látni az összefüggéseket. Csak idő kérdése, türelemé és rugalmasságé. És ez mind kulcs egy boldogabb élethez is. Ha nyitott vagy, észre fogod venni, hogy minden mindennel összefügg. És ha felülemelkedsz önmagadon, ha már képes vagy nem csak az egóddal nézni a történteket, hanem a szíveddel is, na akkor jutsz el az igazi forráshoz. 

Játssz el a gondolattal, hogy hogyan érzed magad, ha:

• lelépsz a ****-ba és mindenki azt csinál amit akar,
• vagy maradsz, szembenézel a gondokkal és őszintén meg is akarod oldani azokat

Ugye tudjuk, melyik az egyszerűbb út? Igen, az, ha megpattansz és tojsz az egészre nagy ívben. Ez rövid távon a legegyszerűbb. Aztán az Élet úgyis visszaadja neked hasonló csomagolásban ugyanezt a problémát, egészen addig, amíg szépen szembe nem nézel vele és meg nem tanulod azt, amit tanítani akar neked ez a szituáció. Amíg meg nem fejlődöd azt, ami tartogat neked ez a probléma. Minden nehézség egy életlecke is egyben.

Az érzés, amikor jól döntesz, egy finom, halk megkönnyebbülés lesz. Innen tudod majd, ebből érzed majd. Nem egy malter nélküli gagyi téglákon álló dactól hangos feminista vagy hímsoviniszta 'érzés'.

Büszkeségből nem élünk meg. Nézz a Lelked mélyére! Mit akarsz valójában? Küzdeni a vélt vagy valós igazadért, vagy nyitottan állni a témához? Meghallani a másikat is? Neki sem könnyű. Neki is megvan a maga baja. Viszont a változás, amit magadban előidézel - kellő rugalmasság és nyitottság esetén -, láncreakcióval rántja maga után Őt is. Legyél Te a példa, mutasd meg Te, bizonyítsd be Te, hogy működni fog. Hogy néha a radikális változások = csodák is megtörténhetnek. Miért ne? Higgy benne! Higgy Magadban! Képes vagy rá. Tudom.

"A legnehezebb magunkat megváltoztatni. Szokásainkról leszokni, s új emberré válni. Ha sikerül, azt mondjuk rá: 'újjászülettünk', s ez tényleg így van.

Valaki meghal bennünk, s valaki újjászületik. Meghal az ostoba, s megszületik a bölcs. Meghal a rossz, s megszületik a jó. Meghal a boldogtalan, s megszületik a boldog. Minden jó fordulat az életünkben egy kis halál és egy kis feltámadás."

Müller Péter - Változás

Hogyan lehet ’jól’ csinálni a szakítást? Hogyan lehet megúszni az érzelmi megnyomorodást? A szomorúság, a gyászidőszak valóban elkerülhetetlen?

Pszichológiai tanulmányokban olvasható, a gyászidőszak fontos része minden hosszabb, értékesebb eseménynek. Az egyén átgondolja, elsiratja, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében elengedi azt, ami addig élete szerves része volt. Vagy amihez érzelmileg kötődött. Ez csak egyedül működik. El kell távolodni, külön kell vonulni, nem is látni a másikat. Piszok nehéz ott hagyni, mintha feladnád a harcot, és azért elvonulni, hogy hátha így ő is rájön, mit veszíthet / veszített. Legjobb lenne, ha mindketten tudnánk, mit is veszítünk most igazából. Egy csodálatos közös jövőt és a biztonságos jelent. Látszat biztonság. Látszat csodálatos jelen. A rideg valóság mást mutat. Miért van mégis vége, ha annyira szép minden? Belül ki nem mondott gondok, gondolatok marják lelkünk falát, mint apró fekélyek. Ez idáig vártuk, változzon valami. Lépjen valamerre. Csinálja másképp. Vegye(n) észre. Semmi sem történt. Vajon jó ötlet volt-e várni? Megvárni, míg betelik a pohár. Míg az az utolsó csepp is kicsordul? Hogy aztán jól megpúpozott talicska kakaként borítsuk hű társunkra, a vele kapcsolatos problémáinkat…

Próbáljunk meg mindkét féllel azonosulni. Nagyon nehéz, de ilyenek vagyunk. Megoszlanak a nézetek. Ki ezt, ki azt preferálja. De ha mélyen magunkba nézünk, akkor sem ugyanazt akarjuk? Éles különbözőségeink sodornak minket a párkapcsolati gondok okozta perifériára? Nem hiszem. Vannak ugyanis sikertörténetek. Akiknek összejött! Akik megtalálták egymást és az egymáshoz vezető boldog utat. Ők vajon mennyi mindent adtak fel a másikért? Ők vajon hogy csinálják és mit fogadnak el a másikban, és mit nem?

Működhet úgy is, hogy csak félig fogadom el a párom? Hogy a nézeteivel csak félig azonosulok? Lehet azt mondani, hogy „ezt köszönöm kérem, de azt köszönöm nem kérem”? Az én ideális elképzelésemben a párom úgy jó, ahogy van. Őszinte, megértő, elfogadó, hűséges. Akivel mindenről tudok beszélgetni.

Prof. Dr. Bagdy Emőkétől hallottam, hogy a szerelem hormonok nagyon maximum 2-3 évig tombolnak az emberben. Utána valahogy a rózsaszín köd elillan. És ilyenkor kellene tartalommal megtölteni ezt a fakuló rózsaszín lufit. Hiszen tudományosan kimutatható, hogy a nagy szerelem érzésére nem támaszkodhatunk örökké. Ezen felbuzdulva gondolom én, hogy ideális esetben, a párom a legjobb barátom is.

Öregségemre nem azzal szeretnék lenni, akivel mindig önmagam lehetek? Aki előtt vállalhatom minden hibámat? Aki elfogad mindenhogy, szőröstül, bőröstül, a rossz tulajdonságaimmal együtt. És fordítva, én is őt, mindig, minden körülmények között.

Nem várom meg, hogy éket üssenek közénk ki nem mondott gondok. Hogy feltorlódjanak bennem a vele kapcsolatos ellenérzések. Ennek az a veszélye, hogy átlép egy olyan szintet, ahol már elnyomja az egykori szerelmes érzést és kemény falat húz az illetőben. Ha már ott a fal, a másiknak a puszta két keze nagyon kevés lesz ennek lerombolásához. Ráadásul az ilyen fajta fal látványa a másikban bizalmatlanságot is szül. Meglátja társa szemében az ellenséges érzéseket, hogy valami megváltozott. Ez a változás pedig ijedtséget hoz magával. Ki ez az ember? Aki most annyira ellenséges velem. Tegnap még szeretett. Tegnap még a legboldogabb ember volt a világon. És azt hittem én is. Szörnyű a felismerés. Ne bántsuk a másikat. Legyünk kíméletesek, gondoljunk mindkettőnkre. Társunkban lássuk a barátunkat is. Fogalmazzunk kíméletesen, de őszintén. A bántó szavak örökre visszhangozni fognak fülünkben. Annak is, aki mondta, és annak is, aki kapta. Megbélyegzi a kapcsolatot.

Változást várunk?

„A változás Te magad légy.”

Mondta Gandhi is. Ami változást a világban szeretnél látni, azt önmagadban kell elkezdened kiépíteni. Ha szeretettel teszed mindezt, a másik szeretettel fog azonosulni veled. Ha közös a célunk, akkor az úton ne engedjük el egymás kezét. Miért ne gondolkodhatnánk másként dolgokról? Miért ne lehetne más véleményünk bizonyos témákban?

A gond csak akkor van, amikor már fontosabb a saját igazam, mint a társam megbecsülése.