Mi ez a karácsonyi feszkó?!
Ti is érzitek? Idén minden eddiginél intenzívebb mélységeket élni meg így a karácsony közeledtével. Mintha láthatatlan erők préselnék a mellkasomat, feszítenék szét a fejemet belülről, szorongatnák a torkomat… És nem csak az utcán, a plázákban, a boltokban érzem, hanem itthon is. Mi ez a borzasztó kollektív energetika?! Mindenkiből szinte ugyanaz a feszültség árad, csak különböző szinteken. És nem csak a munkahelyi utolsó napok hajrája miatt van ez… Mintha feltorlódtak volna bennünk a ki nem mondott sérelmek, a láthatatlan elvárásaink, a másoknak való megfelelési kényszerünk. Hol volt ez egész évben? Nem volt? Pedig ott volt, jó mélyen bennünk. Csak nem volt alkalma felszínre kúszni… A legtökéletesebb pillanatra várt. Mi sem alkalmasabb erre, mint a „Szeretet” ünnepe?
Tényleg a „Szeretet” ünnepén akarjuk bizonygatni másoknak, a családunknak a szeretetünket? Erre valóban megéri várni minden évben 357 napot... A sok drága és fölösleges kényszer ajándék helyett (bonbon, alkohol, tusfürdő szett és egyéb szeretetet és törődést pótló butaságok), ha minden hozzánk közelállónak írnánk egy levelet, akkor akár őszinte, örömkönnyekben gazdag karácsony is lehetne.
Dr. Csernusnak mégiscsak igaza van, mikor azt mondja, „a karácsony a hazugok és a hazugságok ünnepe”. Húzzuk fel hát azt a szépen vigyorgó maszkot és öltsük magunkra a „mindenrendbenvan” jelmezt is. Ebben a filmben mindannyian érdemelnénk egy Oscar díjat. Hisz mindig egyszerűbb eljátszani valakit, mint vért verejtéket nem sajnálva, bátran vállalni a legnehezebb szerepet, Önmagunkat. Persze csak ha egyáltalán tudjuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk.
Az idei tél rákényszerít a belső munkára, nem hagyja, hogy csak úgy átlopakodjunk 2017-be, nem ússzuk meg a sorban állást és az átvilágítást sem. Óriási reflektorral mutat rá az Élet a meg nem oldott problémáinkra, majd ha még mindig elfordítanánk a fejünket, akkor egy hatalmas kivetítőn is láthatjuk, amiről nem akarunk tudomást venni. De meddig húzzuk, halasztjuk még kényelmi szempontokból? Mekkora Stop táblát küldjenek elénk, hogy észrevegyük? Hogy amit és ahogy eddig csináltunk, az már nem jó? Milyen betegséggel üzenjen a szervezetünk, milyen szorongással adjon jelet a lelkünk, amelyeket már hajlandóak vagyunk felismerni? Engem a legtöbbször már ilyen kis „minihalálba” kell löknie a Sorsnak ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg lépnem kell! Addig egyszerűen nem hiszem el, mert nem bízom a megérzéseimben eléggé. Mert úgy nőttem fel, hogy nem tanultam meg nemet mondani, hogy nem állok ki magamért és minden körülmények között udvariasan nyelek. Így pedig azért valljuk be elég nehéz időben kiszállni, bármilyen szar helyzetből is, hisz a neveltetés, a tapasztalatok mind azt súgják: ’önző vagy, másokra is gondolj ne csak magadra!’ Holott egy ideje már sejtem a tényt, hogy igenis önzőnek kell lenni! A szó legnemesebb értelmében. Hát ha már magamat se szeretem, akkor hogyan várjam el másoktól, hogy megtegyék? Ha magamnak nem vagyok elég fontos, akkor miért lennék majd pont másoknak az?
Mindig azt hittem, ha sosem mondok nemet, akkor majd jobban fognak szeretni és elfogadni. Ohh na persze… Az Élet ezt is szépen megtanította nekem jó néhány fájdalmas tapasztaláson keresztül, hogy csak akkor fognak igazán tisztelni, ha tudsz nemet mondani. Ha ismered a saját határaidat és be is tartod őket! Ugyan lehet állandóan mások kénye kedve szerint feszegetni, de a vége ugyanaz lesz, hogy hosszú távon nem éri meg. Tiszteld Magad! Szeresd Magad! Csak ez az igazán kifizetődő.
Mindig az a legjobb tanács Önmagunknak, amit a legjobb barátunknak, barátnőnknek adnánk, teljes szívünkből. Mikor elcsendesedek (nagy nehezen és nagyon ritkán) és sikerül kívülről és fentebbről néznem az életemet és gondjaimat, akkor mindig olyan megoldás születik, ami a szívemnek a legkedvesebb. És olyat tanácsolok Magamnak, amitől szárnyra kel a Lelkem, amitől elmúlik a fejfájásom és a nyomás is a mellkasomon. Elszáll a frusztráltság, kellemes melegség járja át a szívem és újra hiszek abban, hogy az Élet szép és nem csak egy taposómalom…
Ha most, legalább karácsonykor szánnánk időt arra, hogy őszinték legyünk magunkkal és minden külső nyomás, időkényszer és zúgolódás ellenére leülnénk négyszemközt Önvalónkkal, gyújtanánk egy gyertyát és csak lehunynánk a szemünket, akkor valami olyasmit is meghallhatnánk, amit a Lelkünk próbál súgni nekünk, csak nagyon, nagyon halkan… Ő a legjobbat akarja nekünk, csak folyton elnyomjuk Őt…
Idén megfogadom, hogy jövőre Én leszek az első Magamnak és nem rágok már lerágott csontokat, nem cipelek olyan batyukat, amik nem is az enyémek és nem várok karácsonyig egy öleléssel, egy telefonhívással, vagy azzal a szóval, hogy Szeretlek.
- Your Inner Roommate -
