Van egy mondás. Talán abban a Julia Roberts-es filmben hallottam, A mexikói-ban. Ott úgy hangzik:

„- Ha két ember szereti egymást, tudod mikor van mégis vége a kapcsolatuknak?”

„- SOHA.”

Elgondolkodtató… Meddig lehet azt a szikrányi tüzecskét ébren tartani? Történhet sok minden: csalódás, átverés, megcsalás, hazugság, közöny, félreértés, stb… Ilyenkor mindig csak a kommunikáció segíthet? És ha már az sem? Megpróbáltuk megbeszélni… Ki-ki saját igazát puffogtatva, a másikat meg se hallva. Vagy meghallva, de csak a saját fülének kedvezőeket… Éljen a szelektív hallás.

Sajnos kevesen tanultunk asszertív kommunikációt, vagy egyéb ügyes pszichológiai okosságot, ’trükköt’, amikhez ilyenkor nyúlhatnánk. Így nem sok minden marad a tarsolyunkban, talán csak a saját józan paraszti eszünk. És mikor már napok, hetek óta puskaporos a levegő, a lakás egy háború színterévé vált, akkor már nem akarunk és nem is tudunk ’beszélgetni’. Sehogy. Se szépen, se csúnyán. Ja igen, csak csúnyán megy. De már nem olyan átéléssel, mert valami elszakadt, belefáradtunk, belefásultunk. Nincs meg a viták győzelmének gyönyörű íze a szánkban, keserédessé vált, minden. Minél több idő telik el a kezdeti kiborulástól, annál nagyobb a közöny, vagy ennek az inverze, a háború…

Napjaink divatszava, a ’tudatosság’, kérdem én, az hol van ilyenkor? Azt mikor kellene előhúznunk a varázskalapból? És hogyan? Hogy legyek olyan marha tudatos egy rohadt nagy vitában…? Nyilván nem egóból kellene veszekedni. Nincs annál rosszabb és ijesztőbb látvány, mint amikor két egó feszül egymásnak. Mindenki védi az igazát, a határait. Mintha a falnak beszélnének…

Vajon meddig lehet elmenni egy ilyen konfliktusban? Elhangozhatnak-e olyan szavak, amiknek nem kellene? Súlyos sebet ejtve a másikon. Komolyan gondolta? Tényleg komolyan gondolta? Hogy mondhatta ki mégis…? Szeretet nélkül. Élni tovább ezzel a lőtt sebbel a mellkasunkon. Harcolni, küzdeni valamiért, ami nem is biztos, hogy jó.

Végignézni – nagyon tudatosan –, ahogy összeomlik évek műve. Hosszú évek, közös műve. A szívem szakad bele. Sok minden fut végig az agyamon. Például, hogy utoljára nyúlok a müzlis tányérért reggel, vagy utoljára főzöm a teámat itt. Minden alkalommal párás lesz a tekintetem. Annyi emlék, oly sok év szép emlékei. Őrzik a falak. És a szívem.

Nem tudni már, melyik mit akar, a szív és az ész közül. El kellene csendesedni, befele figyelni, és nagyon fülelni. Meg persze jöhetnek a barátok, barátnők, több szem többet lát alapon. Segítenek felnyitni a szemünket, de résen kell lenni, túl nagy befolyásuk se legyen ránk. Hisz mégsem tudhatják azt, amit mi. Hogy ez szerelem volt. Igaz szerelem. És nézhetjük reálisan ezt a szomorú helyzetet, aminek lehet tényleg jobb, ha vége… De nézhetjük a közös évek távlatából is, hogy igenis, basszus, akarom a közös emlékeket. Figyelni ahogy ráncosodunk, együtt öregedni meg. Értékelni a másikat jóban, rosszban. Vele örülni minden apróságnak. Megosztani a titkainkat egymással. Titkos kis csapatként a világ ellen. A kis lakásban, mint menedékben, ahova a hétköznapok elől lehet menekülni. Egymás óvó ölelésébe.

Egy lufi kipukkadt. Most potyognak belőle a rózsaszín szívecskék.

Hagyjam veszni? Utólag azt akarom majd mondani, „de hisz én mindent megtettem!”. Mi az a minden? Egyszer őszintén tudok közeledni, hogy próbáljuk újra… Máskor meg az ellenséget látom a szemében. Aki szíven szúrt. Aki megbántott. Aki nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Aki talán nem is ismer. Aki képes volt gonosznak lenni. Hogy volt rá képes...? Szíven szúrtan hogyan küzdjek? Érzem, hogy nem őszinte a közeledésem. Mert valami eltörött. Ennek a szilánkjai állnak a talpamba, mindannyiszor teszek egy lépést a közös jövő megjavítására. Hol egy ragasztó… Hol egy sebtapasz… Hol egy puszi a sebeimre…? És egy ölelés. Könnycseppjeimet ki törli le… Hagyjuk őket rászáradni az arcomra, így égnek lelkembe az elhangzott gonosz szavak is. Nincs az a Betadine, ami elmulasztja őket. És nincs az a körömvirágkrém, ami a kis hegeket eltüntetné. Különleges gyógyír segíthet csak: egy őszinte csók. A sebekre lehelve. A kezemet fogva, a szemembe nézve, megbánó tekintettel. Közösen ráébredni, felülemelkedni saját egónkon. Egy ölelésben feloldódni. Tudni, hogy élünk és értékelni azt a csodát, hogy megtaláltuk egymást. Hogy ebben a rideg világban van egy társunk, akinek mi vagyunk a legfontosabbak. Luxusnak tartom ezt is instanttá tenni, ahogy a mai fogyasztói társadalom diktálja. Bizonyos dolgokban lehet jobb régimódinak maradni. Ezek az értékek talán most a legfontosabbak, ebben az őrült világban.

Felnőtt emberek vagyunk. Nem rózsaszín felhőből áll az élet, tudjuk nagyon jól. Ez nem behódolás, hanem megpróbáljuk megmenteni azt, ami szép és jó volt. Lehet, hogy nem voltunk még ilyen helyzetben, de meg kell próbálni.

Ha minden jól alakul, egy nagy pofon is megerősíthet. Egy heges mellkasból is lehet golyóálló páncél. Kapcsolatunk sokkal erősebb lehet, ha őszinte az újrakezdés. Ha valóban üres az a tiszta lap. Ha mindketten őszintén ott állunk, a másik előtt kitárulkozva, nem titkolva semmit. A meztelen valóságunkban.

Meg kell tanulni megbocsájtani és átlépni a saját, önös érdekeinket. Egy közös cél, „család” érdekében. Ahol már nem csak Én, vagy Ő van… Hanem MI. Az meg csak együtt megy…

Nagyon sok mindennek klappolnia kell, hogy ez így alakuljon. Az esetek 98%-ában a kapcsolatnak vége.

Ez a való élet, egy valós párkapcsolatban. Sajnos csak kompromisszumok és kommunikáció árán lehet élhető. Mert minden más elmúlik...