Your Inner Roommate

Vajon a féltékenység mennyire a tükörképünk?

2017. január 10. 23:38 - Your Inner Roommate

Saját Különvélemény a Féltékenységről

Hányan merengünk ki az ablakon, válaszokat keresve? Lesve a reményt, mint egy napsugarat, hátha megjelenik a párkányon. Vagy csak a szemben lévő ház ablakáról visszacsillanva, ránk kacsintva.

Mielőtt mindent feladnánk, vajon bevillan egy apró pillanat? Jelezve, hogy „Hahó! Majd innen is felállunk!”.  Szerintem létezik ez a parányi hang, csak nyitottan kell élni ahhoz, hogy amikor elérkezik az ideje, meghalljuk Őt. A hangszíne nagyon hasonlít a többi, fejünkben előszeretettel duruzsoló hangokéhoz. Ő azonban más. Ő csak ritkán szól. Akkor is halkan, hogy ne zavarjon. Pedig nagy kincset rejteget, magát az igazságot. És mégis milyen szerényen közli mindezt, míg mások saját igazságukkal kérkedve emelkedett hangnemben, önbizalommal telve hirdetik az igét. Melyik a hiteles hát, kérdezem én? Nekem a halkabb, az tűnik őszintébbnek.

 

Belegondoltam a minap, hogy magában a féltékenységben mi oly’ nagyon felkavaró? Hisz ez is csak egy szó, bezzeg a mögöttes tartalma… Az lángokból áll. Őrült mélységű érzések, szív tájékon szorító, egyre tüzesebb energia kerít hatalmába, és hirtelen már körül is ölelte a fejemet. Nem jól eső, nem szeretgető ölelés ez. Inkább bosszúszomjas, sunyi, mint aki céllal érkezett! Azért gondolom így, mert annyira hasonlít egy ilyen csiki-csukis, mocsaras, sandán méregető, gonoszan az arcodba röhögő képhez! Jól megrángatja a tudatodat, úgy érzed a lelkedet is. „Hogy történhetett mindez?” – kérdezed. „Miért pont velem?” „Mit vétettem?”  és legfőképpen „MIÉÉÉRT?!” – és még sorolhatnám, ami ilyenkor az ember agyába tódul a sok ezer kérdésből.

De mindez csak az illúzió része. Hagytad magad bepalizni, önként ültél fel az emócióid szerkesztette műsornak, nézd hát végig! Rá kell ébrednünk Féltékenységünk jöttének okára, magunktól, magunkból. Hol rejtőzik a gyökere mindennek?

Ha csak kapálózok és vagdalózok, nem változik semmi. Sőt, pont, mint a mocsárban. Minél jobban ellenkezek, minél erősebben ordítok és küzdök, annál jobban lehúz a mélybe. Aztán már ott is találom magam, a padlón fekve, sírógörcsök között, értetlenül a fejemet rázva, az ujjaimba harapva, könny, takony és nyál keveredésében csak azt hajtogatva: „nem értem…, …hogy történhetett…, miért pont én…”

Ez a lényege! Minden - negatív - emóciónak! Elhiteti veled, hogy ez rólad szól. Egó-kérdést csinál minden dologból. Mintha az életed múlna a kérdésen, segít jól belelovalni magad, érzelmileg, büszkeségileg. Úgy érzed, megaláztak, leköptek. Közben meg…

Leplezzük hát le ezeket a valódinak álcázott, romboló érzéseket! Kínoztak eleget. Nem lesz könnyű. Rohadt nehéz lesz.  Felkészültél? Kérdezem én… „Fel lehet erre készülni?” – kérdezed Te, jogosan… Így nem is filozofálom túl, csak fejest ugrunk. Én mutatom, Te pedig csak kövess.

 

Mélyen alászállok, átadom magam az érzéseknek, hogy a másik másé is lehet / lehetett, hogy nem CSAK az enyém. Érzed? Kapizsgálod már? A birtoklási vágy nyakörv a féltékenység pórázán! Egy fém, szegecses fojtó nyakörv. De cseppet se félj, a póráz vége a saját kezedben van. Milyen kár, hogy elménk egy mazochista (állat). És milyen kár, hogy az egónk azt élvezi, ha fáj! Hogy a rossz emlékeken folyton el tud csámcsogni, a tudattalan mocsarából kedvére mazsolázgatva böfögteti fel a meg nem élt, rég elnyomott, torokszorító pillanatokat, tudatbuborékok formájában. Sajnos azonban ez nem egy kellemes, jakuzzis élmény lesz…

 

Na, most legyen lélekjelenlétünk! Mondanám, hogy keressünk egy ismerős arcot a lángok marta mocsárban. Keressük, kutassuk az elveszett bizalmat, túrjunk bele mélyen, körmünkkel és ujjainkkal kapaszkodjunk a nedves, darabos földbe. Talán elégett csak, talán már hamu lett belőle, vagy elnyelte a posvány. De az is könnyen lehet, hogy soha nem is létezett. Ismerős a terület? Nem így képzelted ugye? Saját magad belső világát… Ideje rendet tenni Magadban, mert minden, ami itt van, az hosszú évek gyűjtögetése. Ez mérgez belülről, ez őröl fel. Nézz jól körbe, emlékezz mindenre, amit itt találsz, merengj el rajta, miről milyen emlék jut az eszedbe? Idézd fel, értsd meg, miért történt, mit akart tanítani akkor és ott Neked, majd engedd el. Fogj egy virtuális szemeteszsákot és dobd bele. Haladj tovább a lelked mélyén, folytasd a pucolást. Időigényes folyamat lesz, előre szólok. De kevés dolog hozza vissza úgy az árát, mint ez. Szánd rá az időd, megéri. Bizalmatlanságod gyökere is itt rejtőzik!

 

Bíztál már egyáltalán valaha, valakiben úgy igazából? Megszületett már az az ember a Földön, aki méltó volt / van a bizalmadra? Légy őszinte! Nem hallja senki a válaszodat, csak Te Magad. Legalább Magaddal légy Őszinte. Önmagadban azért megbízol? Ha igen, mégis melyik Önmagadban? Amelyik élvezi a fájdalmadat és bűntudatot kelt folyton? Amelyik belesodort ebbe a háborúba. Harcra kényszerített, alattomos szándéka volt, hogy győzzön is feletted. Marionett bábuként kezel és a madzagok maguk az érzéseid.

Vagy abban az Önmagadban bízol inkább, amelyiknek az a pici, cérnavékony hangja van? Aki mindenekelőtt halkan figyelmeztetett, még mielőtt elragadott volna az érzések illúziójának örvénye… Csak Téged süketté tettek a vágyaid, az emócióid…, a kis zsongó belső szobád, ahol évtizedek rumlija halmozódott fel… Nem csoda, hogy nem hallod a kicsi hangot.

 

Azt mondják, a bizalomnak tűzálló páncélja van, azon nem foghat semmi. Avagy? Mily’ esendő hát maga a bizalom is… Ki mivel „ruházza fel”… Ki milyen páncélt vesz fel. És adott időben kibújik-e belőle, élve a szabad akarat lehetőségével? Megmutatja-e magát? Levetkőzve a másik előtt, felvállalva mindenét, az összes testi fogyatékosságát, valamennyi lelki hibájával. Bevállalva, hogy pajzs nélkül porrá éghet, vagy mindennek inverzeként a saját páncélja okozza majd a halálát?

 

Na, itt legyen ember a talpán, aki nem emlékszik vissza „szívesen” az őt ért sérelmekre. Aki nem hánytorgatja fel saját magának a sok rosszat és csalódást. Bármily’ erősek vagyunk is, elménk azonnal ’segít’ emlékezni mindenre, amire már nem akartunk, ami nehezíti a páncélt magunkon, amitől forróbb lesz a talaj a talpunk alatt. Mindenre, amitől nem akaródzik előbújnunk a jól körbebástyázott bunkerünkből, látszólagos komfortosságot biztosítva belső szobácskánkban. Amitől perzselőbb lesz a pajzs rajtunk, kockáztatva, hogy ezzel egy időben nehezebb lesz megszabadulni is tőle. Szerencsétlenségünkre ez pont egy kamu biztonságérzetet fog eredményezni. Azt fogjuk hinni, most jól megvédem magam ezzel a remek kis tűzálló mellénnyel, így többé senki nem tud majd bántani (és még iszonyat jól is áll rajtam)… Nincs is jobb ennél a meleg kis lakrésznél, itt van minden emlékem, jó és rossz egyaránt, amiket bizony soha el nem engedek, mind az enyém és ragaszkodom isi hozzájuk!

 Azonban ezzel a hozzáállással el is vágtuk magunkat a külvilágtól. A remeteélet nem garancia a sikerre, de kétségtelenül ’biztonságos’.

 

Kell az Élethez egyfajta nyitott lazaság. Hogy kalandnak tudjuk felfogni. Egy csipet humorérzék, hogy egy ilyen, totál vesztes helyzetben is meghalljuk a kis hangocskánkat. Mit veszíthetünk? Ha magunkon hagyjuk ezt a sok ezer csalódás és könny szőtte páncélunkat, úgy belső hangunk egyre távolibbnak tűnik majd az évek során, az egyre vastagodó, hangszigetelt, fémszerű mez alatt. Nem lesz már, ami éltesse, hisz az olyan új helyzetekben, amelyek magukban hordozzák majd a boldogtalanság és a boldogság kettősét, amelyekben választhatná majd a bizalmat is, sosem győzhet. Egyre csak rakódik rá a nehéz fém ruházat, egyre nagyobb a káosz a kis szobácskájában, ahova nem ér már többet a napfény. Belefárad. Elfogy az erő a hangjából.

 

Ellenben történhet másképp is! Dönthetünk úgy is, hogy ledobjuk ezt a már nagyon hozzánk nőtt páncélt. A bőrünket ugyan már teljesen átitatta ez a forró, nehéz, fémszerű anyag. Nehezen jön is le, talán könnyebb volna inkább mégis magunkon hagyni… Elbizonytalanodunk, kezd kényelmessé is válni, hisz ez a már ’jól’ berendezett kis környezetünk, megszoktuk magunkon, ismerjük a kis zegzugait. Kérlek vedd észre, ez az „álkényelem” csak lehetőség a megfutamodásra. Önző énünk nem adja fel egykönnyen. Ne higgy neki! Érezd, hogy ennél többnek kell itt lennie! Küzdünk, kezdjük el bontogatni, húzzuk, feszítsük szét a mellünkön. Itt-ott már jön a bőrünk is vele együtt. Túlságosan ráégett már, beleivódott a tapasztalás fájó érzete. Ordítunk, ahogy tépődnek a régmúlt sebei és közben újak keletkeznek testünkön, kiadjuk sok ezer év fájdalmát, beleüvöltjük millió ki nem mondott szó fojtó erejét, a nyakunkon az erek kidudorodnak, hisz végre használjuk őket, végre vér áramlik bele és torkunk megtelik élettel. Most már nem csak arra használjuk, hogy „nyeljünk”…

 

Áldozat nélkül nem lehet háborút nyerni. Itt már látom a fényt, ami melengeti belső igaz önvalómat, és már a hangját is egyre erősebben hallom. Érzem magamon a változást.

Megvívtam a magam harcát. Mert nem szólt másról a féltékenység sem, mint önnön magam őrlődéséről. Túl azon, hogy elég jó vagyok-e, a birtoklási kényszeren, önismereten…

Többé nem ülök fel a hullámvasútra, amit az egóm üzemel. Legközelebb csak hegyezem a fülem, hogy meghalljam az igazságot. És NE az elmém kreálta „valóságot”, hanem a mélyről feltörő, valódi, ősigazságot.

 

Végül ledobom múltam minden gátló blokkjával és szenvedésével teli páncélomat és szépséges Főnix madárrá változok, akit a saját tüze edzett meg, hogy hamvaiból új életre keljen.

Vállalom a hitem, teljes szívemből bízok továbbra is, hisz immár egy magasztosabb cél lebeg a szemem előtt. Egy hosszú távú cél, amiben saját Önvalóm fejlődése a legfontosabb. Nem hagyom magam belesodorni többet érzéseim játékvilágába, vagy ha véletlenül mégis, akkor is igyekszem időben fülön csípni a tettest. Nem húzni sokáig, nem merülni túl mélyre, legalábbis nem ilyen súlyos, fémszerű búvárruházatban…

 

Szépen kitakarítom a kis belső szobácskámat, figyelemmel vagyok a belső kicsi hangomra, és nem pakolom tele poros, régi emlékek bútoraival a lakosztályát. Inkább kirakom a „felújítás alatt” táblát, maszkot és gumikesztyűt húzok és tudatosan, rendszeresen lomtalanítok, renoválok. 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://yourinnerroommate.blog.hu/api/trackback/id/tr7712116911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása