Történhet-e bármi olyan, amit nem lehet megbocsátani? Előbb kiírom magamból, lássuk szemtől szemben, tételesen, azt mondják így kell kezelni a nehézségeket…

Íme hát:

Hazugságok hálója, csalódások tengere: felsorolás…

Ellen oldal: a gyenge lábakon álló bizalom: felsorolás…

Na most, hiába látom szemtől szemben a listát, nem érzem magam jobban. Továbbra is fennáll a tény: „ha az aranyfonál egyszer elszakad, összekötni ugyan lehet, de a csomó ott marad”... Mi hát a felejtés kulcsa? Mi a tiszta lap titka? Ki állítja össze? Hol veszi? Mennyibe kerül? Hol van az a vonal, ami az „ennél és ne tovább” határokat jelöli? És mi van odaát? Mekkora döntés kell évek lezárásához? Hány csepp fér a pohárba? És a poharat tartó tálba? És míg le nem folynak a cseppek az asztalról? Minden gyomor kérdése? Ki mennyit bír el?

Keresem a saját határaimat… Folyton keresem. Rossz a kiszolgáltatottság. De nem csinálok úgy, mintha szemellenzőm lenne, csak hogy megmaradjon a kényelmes életem. Őrültség! Gondolhatják mások… Én se szívesen rúgom fel a luxust és biztonságot. Bár a „biztonság”-ról itt beszélhetnénk még… Tisztelettel kérdezném, a maga teljességében élte már meg valaki? Kérem, jelentkezzen! Tartott már tovább egy pillanatnál? Vagy mindig társa a remény is? Hisz remélnünk kell, hogy a bizalom tényleg bizalom. Utólag mindig kiderül, hogy akkor és ott csak hamis illúzió volt...

Hol van a teljes kép hozzá? Fogom látni valaha is? Minden mocskos kis részletével együtt? Kell egyáltalán látnom valaha is? Részletestül? Mindenki élje csak a maga életét… Ez lenne a nagy álomkapcsolat? Álomélet? Túl sokra vágyom, ha nekem ez kevés?

Hiszem, hogy hosszú távon a legjobb barátommal akarok élni. Hisz a szerelem elszáll, a hormonok eltűnnek, és jól esne, ha tudnánk beszélgetni is. Persze örök küzdés és kemény munka, fenntartani a vonzalmat, az izgalmat. Kellenek a közös tervek, a hasonló világnézet, egy jó adag humorérzék. De ha más mércével mérjük a bizalmat? Erre napjaink divatos szava a válasz: elfogadás. Mi sem könnyebb! Ugyan… Bárcsak ennyiből állna. Működhet a fejére szerelt kamera nélkül is? És aztán ha meglegyint a csalódás szele, akkor azt majd egy csettintésre újra el is felejtem?

Tegyünk rendet. Megkérdőjeleződik a bizalom, a hűség. Mit teszel? Vársz, várod amíg biztos nem leszel. Esetleg rögtön borítasz mindent? Megpróbálod megbeszélni. Támadás jön, ironizálás, legyintés. Érzed, hogy az igazság mélyebben van. Magadba nézel. Miért visel ez meg ennyire? Miért ilyen intenzívek az érzéseim, a remegéstől a gyomoridegig? Valamikor már át kellett élnem hasonlót, ami most aktiválta ezeket az emóciókat. Honnan hozom? Csalódtam már másban is? Kiben legelőször? Kiben a legnagyobbat? Lehet nem is emlékszem. Hiszem, hogy rájöhetek, vannak erre módszerek. Persze mind külső segítség, terápiás jellegű. Nagy szükségét érzem, hogy a megoldásig eljussak.

Valójában a bizalom megtörése egyenes arányban van az önbizalom csorbulásával. Most akkor magamban nem bízok eléggé, vagy benne? Nem tartom elég jónak magamat? Úgy gondolok magamra, mint akit majd könnyen eldobnak másért? Vagy elhiszem, hogy „jó nő” / „jó pasi” vagyok, akit nem fognak csak úgy elhajítani, mint egy használt zsepit, másért, másokért?

A kísértés minden nap megtalál minket, ez ellen nem dughatunk el senkit. Hadd lássák, hadd csodálják! Legyünk rá büszkék, hisz írhatnám, hogy a „miénk”. De nem írom. Nem a miénk. Ne egymás birtoklásáról szóljon a kapcsolat. Ami / aki ragaszkodást szül, annak elvesztése is fájdalmas. Maradjunk meg individuumok, éljen a függetlenség. Aki a miénk, az póráz nélkül is a miénk. Sőt, nyakörv nélkül a leghűségesebb. Legyünk nagyvonalúak, leginkább magunkkal. Szeressük magunkat annyira, hogy nem hergeljük bele fölösleges igazságkeresésekbe. Az igazság úgyis mindig relatív és szubjektív. Mindenkinek megvan a maga igazsága, aminek alapja a saját látásmódja, tapasztalatai. Ezek alapján gondolkodik és él, hozza meg a mindennapi döntéseit. Hogy húzhatnád erre rá a saját igazságodat? Mit szeretnénk elérni, sok kis „mini-én”-t akarunk gyártani? Sok bólogató Jánost? Nem lesz túl izgalmas az életünk és nem fogunk fejlődni se…

A párkapcsolat a legnagyobb tanító, a legélesebb tükrünk, amiben megláthatjuk igazi énünket, félelmeinket, igazságainkat… Kell hozzá egy nyitott szempár és egy adag egészséges önbizalom, hittel keverve. Mert hiszem, hogy bármit látok meg ebben a tükörben, azt a másik IS elfogadja bennem és együtt változunk és nevetünk, együtt fejlődünk, mindketten előnyünkre, miközben a változások szelében is mindvégig fogjuk egymás kezét.